Várnai Zseni
Mi legyek még?

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, almagömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajaskenyér
és játékszer, hogy, meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent, amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, — ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom.

Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket a messzeségbe künt,
de aki volt, örökre tovatünt
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek,
ha menekülni kell a rossz világból
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból
és tejjel, mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak
és dalolok majd nékik estelen:
— aludjatok el itt a keblemen.