Komáromi János:
Akkor majd.....


Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...

Kun Magdolna :
Az üveghegyen túl..


Ott az üveghegyen túl, ahol a szívbe
nem karcolódnak könnyek,
lesz-e még olyan nap
olyan igazi és vidám, ahol
minden pillán rezdült sós csepp
boldogságot könnyez?
Ott az üveghegyen túl, hol égig érnek
a megperzselt sóhajok,
és a vágyserkentő gondolatok
felhőkbe repülnek,
akad-e néhány tükörsima út,
melyen a meg-megbotló lépések is
kiegyenesednek.
Ott az üveghegy határán,
ahol az élet és halál ura álruhát öltve
hazugságtól szenved,
meglelem-e azt az igazmondó csendet,
miben az öröklétű álom éber lelki őre,
óvón vigyázza kérges lelkemben
az elfásuló rendet.
Ott az üveghegyek meredek lejtőjén,
hol aranyszínben fénylik a vég
nélküli kezdet,
megtalálom-e valaha azt
hitet adó reményt,
melyben ez az elfáradó lélek is
győztes zászlót lenget

Szép napot kedves Látogatóim :)

Kun Magdolna:

Szállj velem!

Ragadj meg két karoddal!

Vond ajkadhoz ajkam!

Engedd útjára a gyönyört

lassan, nagyon lassan.

Élénkíts fel csókoddal,

lobbantsd lángra lelkem,

Perzseljen a tudat,

hogy így még nem szerettem.

Varázsolj el szép szavakkal

-életre kelt vággyal-

Bűbájt adó fényéjszakán

vad, őrült tombolással.

Ölelj szabad szívvel,

mint egy képből éledt álmot,

Mit nem engedsz el többé,

mert ez a valóságod.

Feledtesd majd velem,

hogy bűnnel telt az élet,

S a világban kóborló dac

megöl minden szépet.

Adj mosolyt akkor is,

ha könnyes lesz a szemed,

Ha már égi szárnycsapásunk

föld mélyébe veszett.

Alekszandr Blok:

Oly ismerős vagy..

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendőben, hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogyszólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.


(Lator László fordítása)