Kun Magdolna:
Mindhalálig szeretlek..


Mindhalálig szeretlek,
mondjuk ezerszer és újra,
pedig szívünk mélyén tudjuk,
az ígéret csalóka,
mert honnan is tudhatnánk,
honnan is sejthetnénk
mit hoznak az évek,
s hányszor mond majd ellent
a sorsunk írta élet.
Mégis hisszük azt,
mi másabbak vagyunk,
mert ha a kitűzött cél felé
együtt haladunk,
nem lehet oly mellékút,
mi eltérítene,
mindaddig míg kulcsra zárul
két ember tenyere.

Kun Magdolna:
A szív kertje..


Szíved sziklakertjében nyár marad az élet. Ott
mindenhol rózsa nyílik, nyoma sincs a télnek.
Ha sírni kell, oda vágyom - ott kereslek téged -
megnyugtat és szenvedélyt ad érző ölelésed.
Árnyas lombú fák odvában sok száz mókusfészek.
Lombjuk alatt a fapadok titkokról mesélnek.
A belekarcolt jelbeszéd is minden szót megértet,
nem törik meg fényét száradt könnyemlékek.
Minden kimondott szó vágyat súg a szélnek,
mert bűvös Éden kertedben, ahová csak lépek,
- tengernyi virág vár- Egy lángoló, örök nyár,
melyből soha el nem múlik a hűség, s az ígéret.

Misur György:
Kezed a kezemhez ér...



Álmodban engedd, hogy megfogjam szomorú kezed
szemedben lássak újra fénylő ragyogást
szívedben csituljanak háborgó tengerek
engedd, hogy odabújjak hozzád, mint annyi más.

Érints , ahogyan az öreg fák érintik egymást
s halkan simogass és akkor hallom én is a csodát,
mely kezet nyújt vággyal és érintéssel
hosszú és örökké tartó pillanatokon át.

Mert zenét lehet sírva feltenni a polcra
a kimondatlan szót évekre magadba zárni
szerelmet vinni fátyolban a rögös útra
és ölelést színekkel rajzolni fehér lapra,
mint levelét lassan elengedő magányos faág.

És kezed, mely hideg szélben dúdolja a zenét
felém nyúl, arcomhoz ér egy sötét éjszakán...
Szeress, két kézzel szeress s ha akarod némán
s csókold ajkam ezernyi ismert szigetét.
Nézd reggel van, párnádon aludt érzék s vágy,
simogatva illatos völgyet, hamvas dombokat
és a vonalak végtelen tengerén...
Kezed a kezemhez ért talán.

Várnai Zseni: 
Orgona..


Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!

Bimbaim bomlanak, virágdíszben állok,
már csak éppen május elsejére várok,
s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
s orgonaillatom a világra ontom...

Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és lebegő lila virág...
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le már engem,
s légy boldog te világ!
Légy boldog te világ!

 

Szép napot kívánok kedves  Látogatóim.. :)

 

 

Szilágyi Domokos:

Hajnal..

A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik -- a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; -- táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
-- ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek --,
lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap -- újrakezdjük.

 

Turmezei Erzsébet:

A néma vád

Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc.
Rajt szívet-tépő, szelíd fájdalom.
A várost nézi... és Őt nézem én
hónapok óta... hűvös hajnalon,
ha ébredek és hideg éjszakán,
a nap zajának hogyha vége lett.
Mert itt sugárzik sápadt-csendesen
szobám falán... s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád,
s hitetlenül harcoltam ellene.
"Tudom, hogy miattam vagy szomorú.
Tudom, Uram, hogy másképp kellene.
Valahol mélyen elszakadt a húr.
Nem zengi tisztán a Te éneked.
De a szakadt húr felujjong-e még,
ha fájó könnyed reápergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e megint
a magasságokat merő zene?"
Sokszor szíven talált a néma vád.
"Tudom, Uram, hogy másképp kellene."

Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc,
Te, aki láttad minden harcomat,
nézd, ezen a nagyheti éjszakán
feléd fordítom könnyes arcomat:
ma én is sírtam a város felett.
Ma megéreztem, most is érezem,
mi fáj, amikor durván ellökik
a segíteni kinyújtott kezem.
Micsoda sajduló seb a szíven
a visszautasított szeretet!
És most leroskaszt az a néma vád.
Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált,
új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett.
Nem vettem észre. Meg se láttalak,
és újra reggel, újra este lett
és újra este... holdas... hangtalan...
Szemed virraszt és a városra néz.
A visszautasított szeretet
nagyon, kimondhatatlanul nehéz!

Ó, az a város! És ó, az a szív!
Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull
Te megsiratott Jeruzsálemed.

Reményik Sándor:
Békesség Istentől..


Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány, ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békesség terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.