Dsida Jenő:

Kacagsz..

Olyan vidáman, édesen kacagsz,

Mint ezüst csengő, csilingelve, halkan!...

És hallatára idebenn

Egy emlék fut át szívemen: 

Valamikor még én is így kacagtam...

Olyan vidáman, édesen kacagsz!

És aki hallja, úgy örül a lelke!...

Csak én nekem nincs benne boldogságom,

Nekem égető könny szökik szemembe,

Én siratom a régi kacagásom...

Szergej Jeszenyin:
Dűlők álmodnak..

Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.

Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
veresen izzik a kemence-mély.
Kutatva jár a szél, sehol se lelve
valakit, akit elnyelt rég az éj.

Valaki elment. Cserjés sűrűjében
nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben,
s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
deres út hímzi a síkos mezőt.
Zizegve sír a vékony árpaszalma
el-elbólintó tehénkék előtt.

Rab Zsuzsa fordítása

Anna Ahmatova:
Zene...

Benne valami bűvös láng lobog,
egybefonódnak távoli vidékek.
Egyedül vele társaloghatok,

amikor mások közel lépni félnek.
Sírgödrömig kísér, ott sem hagy el,
mikor elhagynak sorra a barátok,
mint tavaszi vihar, zeng, énekel,
mintha megszólalnának a virágok.

(Ford.: Rab Zsuzsa)