Nem magányos emberek ünnepe a karácsony. Az egyetlen ünnep, amikor együtt kell lennie minden családnak. (Szilvási Lajos)

Karácsony és Újév az esztendő időszigetei. Napok, órák az év partjai között szinte csak percek. S ezalatt mennyi jókívánság, a "kellemes karácsonyt és boldog új évet" kívánó szavak tengere. Advent, a jobbat várása s a remény. Ezen a hídon egyszer egy évben minden keresztény átmegy, s míg gyalogolunk, emberarcunk talán megszépül. (Dobos László)

Az a nap az igazi karácsony, a nagy ajándékozás, a szeretet napja, amikor magadhoz ölelheted a Kedvest.

A karácsony nem csak egy nap, nem lehet csak egy nap, nem múlik a huszonnegyedik óra leteltével. Mert a karácsony egy érzés. A szeretet érzése.

A Királyok méltósága,
az angyalok tisztasága,
a pásztorok egyszerűsége,
ragyogja be karácsonyodat,
és adjon erőt az újesztendőhöz!

Mindenkinek Áldott Békés Ünnepeket kívánok szívem minden szeretetével :)

Pilinszky János:
A Szentírás margójára


Az ember társas lény. Bensőséges fogalmazásban: az ember szeretetre született. Mégis, szeretni is nehéz, s a szeretetet elfogadni is nehéz.

A szeretetre született ember állandó élménye, hogy egyrészt nem szeretik "eléggé", másrészt hogy nem engedik szeretni, vagy nem engedik "igazán" szeretni. Ennek a tapasztalatnak, a felebaráti, emberi szeretet tragikumának felsorolhatjuk okait, enyhíthetjük fájdalmát, az alapvető ellentmondás akkor is megmarad: szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földön.

Az igaz szeretet - ahogy azt a középkori himnuszköltők elmondották - gyűjteménye minden földi erénynek: alázatos, türelmes, szelíd, áldozatos, hűséges és igazságos. De az igazi szeretet igazi próbája mégis, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt. Hányszor hallunk terhes, idegesítő, elviselhetetlen szeretetről. S hányszor látjuk, kivált a szerelemben, két egymást "szerető" lény párbaját, üldözött és üldözője harcát, a szeretet valóságos kannibalizmusát.

Ezért, az emberi szeretet tragikuma felől nézve is nagy könyv a "könyvek könyve", az Evangélium. Igéiben az az Isten él, aki engedi szeretni magát! Ez a szeretet legegyszerűbb ismérve. S aki egyszer is eljutott oda, hogy az Evangélium szavait egészen magához eressze, annak a számára örökre a legmélyebb istenérv marad az Evangélium szeretetérve. Isten az, akit szeretni lehet. Nincs az a szomjúság, ami elriassza. Francois Mauriac jellemzi így egyik hősét, ki papnak megy: "Ha valakit szeretett, mindig ő volt az, aki jobban szeret, s az ilyen szívek könnyű prédái Istennek". Merész fogalmazás, mely lényegében épp a fordítottját jelenti: az ilyen szíveknek egyedül Isten tudja odaadni magát. Sőt, őket hívja csak igazán keblére. Kiknek szeretete elől mindenki megfutott, azokra várakozik legodaadóbban Isten - rejtezkedve, mégis közelien, láthatatlanul, mégis csodálatos intimitással. Ezért oly vigasztaló egy hosszú nap zaja, zűrzavara után az éjszaka csendjében bele-belelapozni az Evangéliumba. S ez a fölülmúlhatatlan is benne: a szeretet, az isteni szeretet zsenialitása. Sokszor jut eszembe, vajon milyen megrendülést jelenthetett egy görög, vagy egy latin olvasó számára a Jézussal való első ismerkedés? Hiszen ismerjük a mitológiák kegyetlen istentörvényét, melyben az új isten detronizálta a régit, Zeusz ledöntötte Kronoszt, ahogy az új lomb kitolja a tavalyit, ahogy a barbár törzsekben a fiú megölte az apát. A fejlődés áldozatot követelt, s e nyers természeti törvényt tükrözte még az istenek születése és halála is. E görög és latin mitológián nevelkedett olvasót bizonyára megdöbbentette, amit az Atya és Fiú kapcsolatáról az Evangéliumban olvasott, mit csodálkozó szívvel és elmével valahogy így fogalmazhatott meg magában: "Íme egy új Isten, aki tiszta áldozatként önmagát mutatja be Atyjának. A Szentháromság a szeretet győzelme, mely megállította a hosszú sort, a gyilkos evolúció rettenetes folyamatát. A Szentháromságban valóban az örök Isten jött el végre hozzánk."

"Ne féljetek, én meggyőztem a világot" - mondja Jézus, s mikor ezt mondja, tudjuk, véghetetlen szeretetére gondol. Szeretete az, amit nem lehet fölülmúlni, amit nem lehet megkerülni és elfelejteni többé. A szeretet a valóságról alkotott legmélyebb fogalmunk. Jézus szava ettől oly halk, győzelme ettől oly szelíd és türelmes. S ahogy szeretet nélkül nincs öröklét, a szeretet is egyedül az örökben és a tökéletesben nyugodhat meg. Az Evangélium egyetlen hatalmas szeretetérv Isten léte mellett, ahogy a Szentháromság titka is legjobban a szeretet logikájával közelíthető meg. Innét az Evangélium örök modernsége.





/forrás:/
Publicisztikai írások, Osiris Kiadó, Budapest,

betlehemi jászol..

A karácsonyi esemény legbeszédesebb szimbóluma a jászol, melynek története hosszú évekre nyúlik vissza.
A ferences rend megalapítója, Assisi Szent Ferenc 1222 karácsonyán Betlehembe járt. A püspökre olyan nagy hatással volt a karácsonyi liturgia, hogy hazatérvén a pápához fordult engedélyért, hogy a következő esztendőben ő is hasonlóképpen ünnepelhesse meg a karácsonyt. Szent Ferenc egy barlangot béleltetett ki szalmával, ahová jászlat állított, élő állatokkal és ott tartotta prédikációját a híveknek.
Az első igazi jászlat azonban Arnolfo di Cambio készítette 1283-ban Rómában a Santa Maria Maggiore bazilikában.
Az ötlet aztán gyorsan terjedt az európai városokban. Sok jászol a főszereplőket kiegészítve hétköznapi jeleneteket, mesterségeket is bemutatott. A hagyományos betlehemben a Szent Családon kívül a pásztorok, a háromkirályok és az angyalok is jelen vannak.

Egy legenda szerint a Türingiában lévő Lauschában, ahol már 1597 óta folyik üveggyártás, egy helyi üvegművesnek nem volt pénze arra, hogy megvásárolja a karácsonyfa díszítéséhez akkoriban használt almát, diót, de mivel azt szerette volna, hogy gyermekei egy szépen feldíszített fa körül ünnepeljék a karácsonyt, a díszeket üvegből készítette el. Az új díszek nagy sikert arattak a városban, az üveggömbök új divatot teremtettek.
Hogy valójában így történt-e, azt sajnos nem tudjuk pontosan. Az első írásos bizonyíték szerint 1848-ban készült először üveggömb. Évről évre egyre vékonyabb falú és formájú díszeket ( csillagot, madarat, gomba) fújtak a mesterek.

A 70-es évek elejéig nem terjedt el az új díszek híre a városon túlra, a változást a német-francia háború hozta meg, amikor 1870 decemberében a versailles-i kastélyba kórházat alakítottak ki a háborúban megsebesült katonák számára.


karácsonyi ünnepekre a sérült katonáknak is állítottak karácsonyfát, melyet a Lauschából származó üveggömbökkel díszítettek fel. Az ünneplés pillanatáról néhány folyóiratba fényképes cikk jelent meg. Az üveggömbök csillogása olyannyira megbabonázta az olvasókat, hogy mindenki azonnal olyan díszekkel akarta fenyőfáját díszíteni. Attól kezdve annyira nagy volt az igény a díszek iránt, hogy szinte a Lauschában élő minden második család karácsonyi üveggömb készítésbe kezdett.

Áldott ünnepi készülődést...

 

 

Szalai Borbála: 

Csattog a fagy ..

Itt a tél,
hideg tél…
Csattog a fagy,
csikorog,
kőkeménnyé
dermedtek a
sárban hagyott
lábnyomok!
Itt a tél,
hideg tél…
Csattog a fagy,
csikorog,
telerajzolt
jégvirággal
minden fénylő
ablakot!

Sarkady Sándor:

 Téli éj ...

Holdvilágos téli táj,
Fenyveserdőt szél cibál,
Zúg az erdő mély szava –
Ünnepel az éjszaka.
Szikráznak a csillagok,
Gyanta áraszt illatot.
Szél szór gyémánt pitypangot –
Harang mond rá bimm-bammot.

Szép napot kívánok minden kedves Látogatómnak:)

Rónay György: 
Advent első vasárnapja..


Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.

Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?

Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.

De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.

Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.

Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!

Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Szeretettel köszöntöm Emma nevű Látogatóim :)

Helen Bereg:
Mikor kezed kezembe simul
(Kezek)



Szürkül a nappal.
Köd fátyola vállamra hull.
Lábunk alatt zizzen az avar,
mikor kezed kezembe simul.

Sétánk lombhullás
halott zenéje kíséri.
A szivárványszínű elmúlás
utolsó rezdülését éli.

Kopott az erdő.
Ezer foltból szőtt kabátja
egyre didereg, míg az eső
s a szél rongyosra nem tépázza.

Sétálunk csendben
Utunk ősz árnyékán lépdel.
Kezed kezemre féltőn lebben,
Elűzi az őszt melegével.

Hajam már hamvas.
Szívemben ötven év a múlt,
mégis benne dobban a tavasz

mikor kezed kezembe simul.

Helen Bereg:
 Jégvirág..



Fagy csillámba fagyott ablak,
jégszilánkok rajza gyémántkép,
ujjam hegyén vízzé olvad,
szikrák helyén benéz rám az ég.
Szomorú lelkem holdsugár,
visszavert, Naptól ellopott fény,
melegre vágyó fagycsillám,
mely felolvadna ujjad hegyén.

Helen Bereg:
Kedves emlék..



Sétáltunk. A régi kövek
Ismerősként koppantak.
Elmesélték a Napnak
Régemlékek csodáját.
Cipőnk ritmusa zenélt,
Ott az utcán szinfóniát
Komponáltunk, te és én.
Meg-megálltunk kábán.
Néztük napfény játékát.
Arcodon szürkés folt.
Kezem indult lesimítsa.
Nem tűnt el, árnyék volt
Az a szürkés folt.
Megszületett egy mosoly.
Szememben csillám,
Szívemben hála.
A sors kegyes velem
Van egy kedves arc,
Melyet simíthat kezem.
Összefonódott két szem.
Pajzán játékot játszottak.
Bensőnkben vágy
Átöleljük egymást.
Oly jó volt most is,
Oly kedves, mint mindig,
Oly szerelmes, mint rég

A sétáló emlék.

Szép délutánt kívánok kedves Látogatóim :)

Száz és ezer vers, idézet a szeretetről! Olvassuk, hallgatjuk, bólogatunk, aztán tovább lépünk. Századik vagy ezredik lépés után meg is feledkezünk róla. Miért? Mert a Szeretet hiánycikk lett. Üzletben nem lehet kapni! Pedig a boltok kirakata milyen sokszínű és vidám lehetne, ha a Szeretet kézzel fogható lenne. Vennék egy pirosat, ami a szerelemé. Zsebre vágnám és alkalomadtán elővenném. Használnám! Mostanában az a divat! Mennyi időre? Egy évre, fél évre? Addig, amíg meg nem unom? Amíg a kirakatban meg nem látok egy másikat, fényesebbet, mert ez már olyan régi és kopott?! De előbb vagy utóbb ez is megkopik.
Lám csak! Van ott egy narancsszínű! Ez vajon mire való? Talán a barátságé?! Igen! Kell nekem egy olyan! Hátha az tartósabb. Mutogatom, játszom vele, kiderül, az is törékeny! Valaki el is vette és elszaladt vele. Vehetek másikat. Pedig úgy szerettem volna megtartani. A pirosat is, de hát az kopott volt. Bízom benne, hogy lesz majd egy tartósabb, egy olyan, ami megkopva is szép!
Újra a kirakat elé tévedek! Mennyi sok szép Szeretet! Pirosat már nem, félek, az is megkopik. Narancsot talán… majd… vagy hátha kapok valakitől, aki jó szívvel adja.

Látok ott egy kéket! Nem, az nem kell, olyan hidegnek tűnik. Van ott egy ezüst! Azzal mit is kezdjek? Olyan szürke, színtelen! Kedvem támadt egy olyan színű Szeretetre, amit oda ajándékozhatok Valakinek. Talán az a szép zöld megfelel. Olyan üde, mint maga a természet. Szeretem a természetet. Szeretném megszerettetni mással is. Veszek egy ilyen színű Szeretetet! A természet színe talán összeköt Valakivel, aki ha megszereti, nem leszek már egyedül. Nem is fog megkopni, biztosan tudom, mert a természet mindig újra éled!  Van benne piros, narancssárga is és kopottan is szép!

Mindnyájan számon tartunk valakit aki a szemünkben különleges embernek tetszik. Gyakran két-három sőt négy ilyen személy is akad az életünkben, esetleg más-más nemzedék tagjai is lehetnek. Az idő óceánján a mennyei dimenziók mélységein utaznak keresztül , hogy újra találkozzanak velünk. Odaátról érkeznek :a mennyországból. Más külsővel lépnek elénk, de szívünk felismeri őket.

Agyunk néha közbeszól:" Nem ismerem ezt az embert."A szívünk azonban jobban tudja.

Már az első kézfogásnál az érintés emléke hidat ver az idő szakadéka fölött és megrendíti testünk minden atomját. A szemünkbe néz és tekintetében fölfedezzük az évszázadokon át velünk élt lélektársat. Bensőnkben különös érzés támad , karunk libabőrös lesz. Jelentéktelenné válik minden , ami nem tartozik ehhez a pillanathoz.

Előfordulhat, hogy a lelkek egymásra ismerése egy szempillantás alatt végbemegy. Ránk tör egy váratlan érzés, hogy ezt a személyt sokkal jobban ismerjük , mint amennyire tudatos elménkkel meg tudnánk magyarázni . Olyan szinteken , ahol csak a legközelebbi hozzátartozóinkat, családtagjainkat ismerjük, vagy még mélyebben. Ösztönösen tudjuk, mit mondjunk az illetőnek, mert tudjuk mire, hogyan reagál. A biztonság a bizalom érzése sokkal mélyebb, mint amennyit egy röpke nap vagy akár egy év alatt fel lehet építeni.

pecások :)

Szép délutánt kedves Látogatóim :)

 

 

Szergej Jeszenyin:

Aranyos levelek kavarognak..

 

 

Aranyos levelek kavarognak
rózsásvizü őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy, meg a lelkem!
Puhafürtü juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szivem.
Jó volna a fűzlevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jószagu ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

 Wass Albert:

Hangulatok..

 

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az õszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

Higgyétek el: csak hangulat az élet.

Higgyétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.

S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.

Vidám napot kívánok ezen az esős napon :)

Várok Rád türelmesen...

 

 

 

Mint könnycsepp, gyűlik a harmat

szilvafák sárguló levelén -

pókhálót hord a fuvallat

október reszkető reggelén.

Mennyit jártunk e fák alatt,

míg águk virágba öltözött,

kezem a kezedben maradt,

és közben a tavasz megszökött.

Engedj közelebb magadhoz,

válladra hajtanám homlokom,

s míg a szél dalát hallgatod,

én titkon fürkészem mosolyod.

Államat ismét felszegem,

nézd, lelkemben új tavasz fakad -

és várok rád türelmesen

a sárguló szilvafák alatt.

(fotó: képguru)

 Mentovics Éva:
 Az ősz vándorútja


Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Lomb hajlongott, levél rezdült
fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba’,
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett
sok -sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta,
sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hó-csipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta."

Szép napot kívánok kedves Látogatóimnak :)

Áprily Lajos:

Októberi séta..

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll. 

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás. 

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét. 

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint. 

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár. 

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét. 

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.

Tóth Árpád:

Őszi alkonyat...

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

BERZSENYI DÁNIEL :

 KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

 

 

 

FJODOR TYUTCSEV :

 A SZÉP  ŐSZI ESTÉBEN

 

 

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szép napot kívánok kedves Látogatóimnak :)

Vadlibák, vadlibák szárnya, búsan az egeket szántja..

Újra varázslatos színpompát ölt a természet Őszanyó felvonultatja teljes ruhatárát.

Szép napot Kedves Látogatóim :)

Ligeti Éva:
Lombhullás


Hársfa susogása
tarka lombot mozgat
ködben úszó hajnal
szellővel pofozgat
napfény átszűrődik
harmatcseppek hullnak
száradó levelek
egymásra borulnak
szélvihar tépázza
színessé vált tincsét
könnyelműn’ szétszórja
nyáron gyűjtött kincsét

Szergej Jeszenyin:

Aranylik, őszül



Aranylik, őszül már a nyíres, hallgat
a levél-nyelven suttogó liget.
S a szomorúan messzehúzó darvak
nem intenek már vissza senkinek.

Mért intenének? Száz úton csatangol
az ember: megtér, s útrakél megint.
A kenderáztató az elmenőkre gondol,
sötét tükrébe széles hold tekint.

Állok magamban ősztarolta réten.
Elring a széllel a darúcsapat.
Víg ifjuságom tájait idézem,
de nem sajnálom, ami ottmaradt.

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.

S ha szavaim az idő elsöpörte,
lom lesz belőlük, száraz garmada,
mondjátok így: elhallgatott örökre
az arany nyíres szép levél-szava.

(ford.: Rab Zsuzsa)

Szép napot kívánok minden kedves Látogatómnak:)

Iluh István:
Kereső..

Az ég felé emeli arcát
Senkire nem emel kalapot
Szegényt bolondnak tartják
Pedig csak keresi
Az égen a napot.

László Noémi:
Közben..


 
Két pont között az oda-vissza út nem egyenes.
Jobbra tér, balra tér, madárcsapatra bámul, forrást keres.
Két pont között az ácsorgás hatalma nő.
Lassan kitágul, másnak mutat mindent a levegő.
Két pont között a megszokott fogalmak megoszlanak,
elválik sár a kőtől, víz olajtól, érctől a salak,
elválik napfénytől meleg, széltől a levegő, földtől a por,
az ember ottmarad, függőben, szótlan, valahol.

Kellemes napot kívánok kedves látogatóim : )