Kaffka Margit..
Egy madár..

Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.

Szeret, gyűlöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik...
Ki érti meg a csókaszót
S a varjú-szívek titkait?

Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, --
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.

S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
-- Elvonult bölcs-é az- az egy
Vagy boldogtalan száműzött?!

Kaffka Margit:

Este..

Sürgette a férfi: "Ugy-e jösz te velem?
A nagy csodaváros kapuja kitárva,
Ketten suhanunk át utcán, tereken...
Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,
Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,
És ingerel, szédít, pihenni se hágy,
Száz törtszínű fény libeg a vizes úton,
Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság,
Az illatos ködben ezer kusza vágy,
Az alkotás üdve is megszáll, óh, tudom,
Csak te velem jöjj!"

Felelt az asszony: "Én megyek, igen!
Szükséged van rám, és szeretlek, érted?
Egy kis szobánk lesz az emeleten...
Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.
Aztán meséket mondok halkan, lágyan,
Ha kályhatűz lobog az esthomályban.
Égő fejedre úgy símul kezem;
Az én ujjamba' gyógyító bűbáj van,
Halk zsibbadás beszédem dallamában...
Te majd a terveidről fogsz nekem
Suttogni csendesen."

Kaffka Margit:
Szerettelek..


Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, -
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Első kakasszóra,
Mindennap feledlek, -
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, -
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, -
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.

Kaffka Margit:
Szerelmes dal..


Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehelet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalitban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irigylem
A boldog isteneket.

Szép napot:)

Hamvas Béla :
szerelem

A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.

Hamvas Béla:

Barátság

Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.

A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak onnan a Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindíg csak kettő. Egyel több, mint amikor az ember egyedül van, egyel kevesebb, mint amikor az ember közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye. A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság.
A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi, és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam . Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom, és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. (...) A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten idillbe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre, az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben mint a szerelem. Azt mondják a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk hanem éljük.

Ami az ember szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit kigúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan.

A szeretet nem érzelem, nem kivételes állapot, nem szentség, nem magasrendűség: a szeretet a létezés eredeti normális állapota.

Egyszer, egy idősebb Cherokee bennszülött amerikai így tanította az unokáit az élet dolgairól:

" Harc dúl bennem... egy szörnyű háborúskodás két farkas között.
Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a büszkeséget és az egót.

A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, a megosztást és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat, a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.
Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben."

A gyerekek pár pillanatig elgondolkoztak a hallottakon, majd az egyikük megkérdezte a nagyapját:

"Melyik farkas fog győzni?"

Az öreg Cherokee egyszerűen ezt felelte: "Az, amelyiket táplálod."

Bódás János:
Valahol ki van jelölve a helyed...

Azért van síró, hogy vigasztald,
Az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
Hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
Hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved - azért van,
Hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
Hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
Ott is, ahol eddig minden tiszta volt?

Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
Menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég, siess.. keresd,
Ki van jelölve a helyed.

Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
Másként céltalan lesz az életed,
S a sors ekéje bármily mélyen szánt,
Mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
Mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
Mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótlan,
Kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
S nem veszi hasznát
Sem az ég, sem a világ.

Szép napot mindenkinek:)

“Barát az, akinek az ember kiöntheti szíve teljes tartalmát, és darabokra apríthatja, tudva, hogy a leggyengédebb kezek fogják megrostálni; megőrzik belőle azt, amit érdemes megőrizni, a maradékot pedig egy gyengéd, szeretetteljes lehellet fogja tovafújni.”

(arab mondás)

Paul Verlaina:
Hallgasd a szelíd dalt..


Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint lehelet:
Moha fölött fut így a csermely.
Ismered a hangot (s szeretted?):
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,
s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbentve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.
E hang, hogy újra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyugtalan elvész a halálban,
s mondja: a szív egyszerűsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.
Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyul a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!
"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanítása...
Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

Paul Verlaina:
Green..

Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el,
s vedd szívem is, amely csak tehozzád hajol.
Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel,
s legyen szép szemeid öröme e csokor.
Siettem; elborít még a hajnali harmat,
mely a friss szélben a homlokomra fagyott.
Ha eléd borulok, drága pillanatoknak
álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok.
Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre,
még benne zengenek utolsó csókjaid;
engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le,
s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit.


(Szabó Lőrinc)

Paul Verlaina:
La luna blanche..


Fehér a hold...
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...
Te drága, szép...
A tó dereng
Mint mély tükör s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...
Álmodni hí...
Égből szelid
Nagy béke száll
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...
Oh óra!... szent!...


/Tóth Árpád/

Vágyaim vándorolnak

Mindig feléd!
Fogadd minden napomnak
árnyát, tüzét!
Üdvöm gyanútlanul és
Mámorosan
Hízelgő dalra gyúl és

Hozzád suhan!

Szép napot mindenkinek:)