Áprily Lajos:
Hív a verőfény..



Felhőkön átlopódzott egy sugár
s itt megtalált a ködben: "Itt vagy? Itt?
A hegyoldalad verőfénye vár."
S indultam megkeresni társait.

Áprily Lajos:
Új cinkeszó..


Köd és mínusz tíz. Február.
De az a "kicsicsűr"-madár
nagyvígan fittyet hány neki
s pici gitárját pengeti.
Nem lát eget, nem lát napot,
nem érez olvadás-szagot,
köd gomolyog, köd tornyosul,
tollára permetegje hull,
de ő csak szól, csak zöngicsél.
Ki bátorítja, mire vár?
Alusznak még a vak csirák.
Azt várja tán, hogy egy bohó,
kíváncsi és hamarkodó
avar-takarta hóvirág
csukott szemét kinyissa?
Kicsi madár,
te drága, drága optimista!


Tudom, megnő s megárad majd a fény,
pacsirtát röppent ég felé a rét,
dalok fakadnak zöld ágak hegyén
s hallom völgyünk wartburgi versenyét.
Aranymálinkó, nyaktekercs, rigó,
kakukk, pintyőke, gerle versenyez:
a növekedő fényben ragyogó
új forradalom ujjongása ez.
Olyankor hallgatsz, éber cinkeszó,
s ha szólsz, a hang a nagy koncertbe vesz. -
De te voltál az első hírhozó,
te zengted itt,
hogy elmúlnak tirannusok, telek.
S míg a világköd foszlását lesem,
kicsi madárkám, így köszöntelek:
bátorítóm, poétám, váteszem!

Wass Albert:
Úttalan utakon..

Úttalan utakon,
bozótokon és szakadékokon,
árkokon és vízmosásokon
törtetünk láthatatlan cél felé.

Úttalan utakon,
imátkozva vagy szitkozódva,
békés szívvel vagy lázadozva,
de menni kell, mert vissza nem lehet:
fekete falat épített a Múlt
a hátunk megett.

Úttalan utakon,
De túl lélek-határon,
túl gondolaton, túl minden álmon
valami messze vár reánk,
egy fénysugár e rút világon:
talán egy ,,mindent felejtés,,.
Talán egy ,,mindent újrakezdés,,
a végső sziklaszálon.

Úttalan utakon,
végső szívdobbanásig,
utolsó sóhajtásig,
s ha nem ma, holnap, vagy sok-sok év után:
de egyszer eljutunk a sziklaszálig!