Pages

2017. november 11., szombat




Rainer Maria Rilke:
Az est az én könyvem...

Az est az én könyvem, Bíborban
pompáz a bársony, fedelén;
színarany pántjait nyugodtan,
hűvöslő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,
míg első lapját olvasom,
második lapját csendbe nézem,
harmadikat már álmodom.

JÓZSEF ATTILA:
 GYÖNGY...

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőlő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.
Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik,
a bús földet díszítik.
Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a szíveden.
Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.





Radnóti Miklós:
Tétova óda..

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.




Friedrich Schiller:
Remény..

Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.
Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.
S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!
(Dsida Jenő fordítása)
Szent Márton ünnepnapjához, november 11-hez számos népszokás, néphit kapcsolódik Magyarországon.
A népszokások egyrészt az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejeződéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek, másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal.
Ime a legenda...
A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (mai Szombathely) látta meg a napvilágot 316-ban vagy 317-ben. A római császár katonájaként szolgáló Márton a franciaországi Amiens városában egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak.
Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta, megkeresztelkedett. Misszionáriusként sok jót cselekedett. Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké akarták szentelni. A monda szerint mikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulva Márton rejtekhelyét.
Mártont 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.
(forrás:internet)

2017. november 3., péntek






Szakáli Anna: Egyedül Veled..
Sétálni egyedül megyek,
hogy egy kicsit veled legyek.
Neked mutatom a csigát,
parton a fényes kavicsot,
hullámhátán ringatózó
vízimadár csapatot.
Szemeddel látom a fodros,
tarajos hullám habokat,
a homokba ujjlenyomat-
mintát, csíkot rajzolókat,
s olyan jó veled-magamban
megbeszélni dolgainkat.
Amit otthon elmondok,
az egészből a lényeg,
de te is velem voltál,
és megérted, hogy végig
átölelve tartott
szerető lényed.



"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat –ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)


Ülsz a padon…
Egy kemény fapadon. Kényelmetlen, izegsz-mozogsz, gyakran kell helyet változtatnod. De másnap megint itt ülsz. És harmadnap is. És még sokszor. Mindig kényelmetlen. De egy napon valami furcsa dolog történik. Leülsz a padra. És nem kemény. Észre sem veszed. Mintha egy nagy, kényelmes fotelben ülnél. Mert most nem egyedül ülsz rajta. Ül melletted valaki, akinek lénye puhává teszi a pad keménységét. Aki szivárványból rajzol mosolyt arcodra, aki viharból varázsol békét lelkedbe, aki a templom csendjét adja át neked ölelésében. Igen. Egy pad is válhat kényelmes fotellé, és egy kényelmes fotel is lehet priccs.

Jó reggelt.. szép napot .. :)

2017. október 20., péntek





Várnai Zseni: 
ANYÁM AZ ŐSZBEN..


Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.



Várnai Zseni:
Vénasszonyok nyara



Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.

Ez őszi nap a szőlő érlelője,
s piruló alma issza melegét,
e fénytől várok én is új erőre,
magamba szívom forró delejét.

Fáradt szívem csókjától újra éled,
csontomig ér a gyógyító sugár,
talán bölcsebb ez őszbe nyúló élet,
s mélyebb, mint volt a tűzitalú nyár.

Vénasszonyok nyarának is becézik
ez őszi fényt, mely édes, mint a méz,
mintha tündérek ujjai sodornák
aranyszálait, ettől oly mesés.

Kiket zord évek vad vihardúlása
oly sokszor vert, legyen miénk a fény,
hadd üljön meg, mint szentek glóriája
öreg anyók fáradt ezüst fején.

Aranypalást borítsa gyenge vállunk,
mely görnyedez, mint sok gyümölcstől a fák,
legyen az ősz szebb, mint volt ifjúságunk,
ez jár nekünk. . . ugye, kis ősz anyák?!



Tóth Árpád:
Őszi alkonyat..



Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?Tóth Árpád:

Őszi alkonyat

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,

, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tünődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?


Tóth Árpád: 
Október..



A levegő hideg, kék és merev,
S sziszegve metszi éles cirpelés,
Mint bánya mélyén a kék érceret
A zengő fúró. Már a fény kevés.
A sötét ég tisztára van seperve,
A láthatár fakó vonal, üres, -
Vízszintes közönyét ezüst s veres
Tornyok nem gyujtják fel már. Komor este.
Október. Pompa és szín nincs tovább.
Ó, mikor még arany fény lihegett,
S tömör bíbor és roskadó brokát
Fedte a kéjes, ájult ligetet...
Már meztelen az erdő. Végesvégig
A züllött úton roncs, bú és szemét.
Korhadó tönkök. Egy nyirkos, setét
Kórón vén varjú hamvas hasa kéklik.
Ősz, fáradt isten! - csendes és unott,
Kinek halavány ujjaid közül
Arany hullt, s már aranyaid unod,
S
zeretsz-e? - lelkem hozzád menekül.
Szemed sárga, hűvös nézését küldd le
A szívemig a hervadt végtelenből,
Ím hozzád búsan és keserűn leng föl
Eltűnődésem lassú tömjénfüstje...
Mért élek én - s boldog mért nem vagyok?
Mért fáj ez örök, tűnődve kuporgó
Magány? - és máskor mégis mért sajog
Magányért lelkem? Ó, lélek, te forró
Tropikus homok! mért hajtasz virágot:
Gyönyörű vágyat s jaj, gyökértelent?
Arany gyümölcsöt a nagy őszi csend
Nekünk nem hoz, csak bút, beteg sirámot...

Ó, ez a vak, szeszélyes földi élet
Adott-e kincset, mely ma is enyém?
Vagy, mit ha bús szemem vizsgálva nézett,
Nem halt el róla szomorún a fény?
Mily szent iramban nyargalnak a lázak,
S mily sánta mind a beteljesedés...
Ez hát az élet-lecke? - e kevés
Bölcsesség? - ez a lemondó alázat?...
És mégis, míg elnézem csendesen
A vízesést, mely mint roppant szalag,
Ezüst gépszíj egy örök kereken,
Az esti sziklán zúgva leszalad,
- Kitárja újra reszketőn, sután
Kelyhét a vágy, a lélek bús virága,
Az árva, bíbor kelyhet minden drága
Nagyszerűségek napfénye után...
És fáj az elmúlás... mint egykor, régen,
Mikor még mint gyerek, szelíd, zömök,
Ebéd után, kora őszi sötétben
Ültem az elhagyott asztal mögött:
Szomorkodtak a félbehagyott étkek...
Poharak alján tompa tűz... a torta
A halvány tálcán búsan bújt csoportba...
S egyszerre, furcsán, szememben könny égett...
Jó reggelt.. szép napot :)

2017. október 2., hétfő





CSORBA GYŐZŐ:
ELINDULT A KERT 

Sárga röpcédulák a meggyfa szórja őket
s a szél viszi tovább készséggel sokfelé
tudja meg más is és tudják meg másfelé is
hogy ősz lett
Aztán újabb felvonás:
a meggyfa áll-áll megkopasztva
áll csak és ágain túl nincsen többé hatalma
A sebek mézga-foltok és törések
kilátszanak
s akkor már közlés nélkül is nyilvánvaló
hogy mi történt a múlt napokban
hogy elindult a kert
akár egy rozzant kísértet-hajó
elindult Indiákba félelmes tengerekre
hogy halandókat visz fedélzetén
és nem nyilvánvaló
hogy vissza hány élővel érkezik




KÁNYÁDI SÁNDOR:
VALAMI KÉSZÜL 

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelőre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül: 

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.






HELTAI JENŐ 
ŐSZ 

Szürke ég, őszies... 
Ősz, ősz ne siess! 
Ne kergesd el a nyarat, 
A meleg fényt, sugarat. 

Süss ki még, nyári nap, 
Simogasd az arcomat, 
Melengesd a szívemet, 
Míg az ősz eltemet. 

Vidíts még vadvirág, 
Míg enyém a vad világ. 
Tudom én, érzem én, 
Nem sokáig lesz enyém. 

Szürke ég, szürke vég, 
Be jó volna élni még! 
Nem lehet, nem lehet, 
Sötét árny integet. 

Sötét árny, néma váz 
Bűvöl és babonáz. 
Kérdezem, nem felel, 
Integet csak, menni kell. 

Fogy a fény, fogy a nyár, 
Hideg szél fujdogál, 
Hideg szél, őszies... 
Ősz, ősz ne siess!