Nox: A tél dala..

 

 Szabó Magda :

 Január...

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,
a semmin űl a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben. 

 Zelk Zoltán : 

Figyelmeztetlek..

Figyelmeztetlek, mint a téli reggel,
egemen annyi csak,
ha fölkél is, a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap

s vigyázzad lépteid
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken

és: kapaszkodni nincs se fal, se ág

én be nem csaplak, a közhely szavát
mondom, ha érteni csak az segít. -
Tél van. Korán esteledik. 

 

Szergej Jeszenyin:

Tél énekel...


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít,
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

/Rab Zsuzsa ford./

 Baranyi Ferenc : 

Ki számol el..

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.  

 Szép napot .. :)

Zánbó Krisztián x Norbee  - ugye nem bántad meg
 

 „A boldogság és a lelki béke akkor köszön az életünkbe és marad tartósan mellettünk, ha a gondolati és érzésvilágunk, valamint az ezekből születő tetteink összhangban vannak. Hogyan lehet ezt elérni? Élj szíved szerint, pucold le a felesleges gondolatokat, rendezd a lelki és gondolati világodat, s bátran, felvállalva önmagadat tedd meg azt, amit a szíved súg.”  

/Kováts Róbert/

 Márai Sándor:

Kínai mese..

– Szóval – mondta a nő -, eljössz?…

A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta, lesütött szemekkel:

– Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élet egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat, férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben, egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először? …

Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: “No, jere már!” A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához és ott élt tovább, némán és csodálkozással szívében. Tudniillik, a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.

– Igen – mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. – Szóval, eljössz?…

– Jó lenne – mondta udvariasan a férfi, begombolta kesztyűjét, s kalapját kereste. – Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.

 

Lelki számvetés

Az igazság pillanata. Amikor levesszük a hétköznapi álarcot és tükörbe nézünk. Év végi lelki rituálé.

Sokan sokféleképp végzünk számvetést. Van, aki átgondolja, mire büszke, mit ért el az év során, miben fejlődött. Valakinél a hódítás sikere lehet a mérce vagy az élvezetek hajszolása. Másnál a különféle elvárások túlszárnyalása. Vagy a spontán cselekedetek: emberi helytállás, baráti segítő jobb, egy őszinte visszajelzés egy beszélgetés során.

Ahogy rápillantunk tükörképünkre és megfigyeljük arcvonásainkat, milyen érzéssel találkozunk? Milyennek látjuk önmagunkat a számvetés pillanatában? Mi rajzolódik ki arcunkra és mit érez közben a lélek?

Hogy érzi, mennyire tudtunk a hétköznapok során önmagunk lenni, önmagunk lelki egészségét képviselve élni? Mennyire voltunk önzetlenek, támogatók, a másik fájdalmára rezonálók? Mennyire tudtunk a saját lelki békénk érdekében a másiknak megbocsátani? Mennyire tudtuk önmagunkat a tenyerünkön hordani? Mennyire voltunk boldogok? Honnan vártuk a boldogságot: egy kapcsolattól, a másiktól, a szerencsétől? Vagy belső elégedettségünktől? És sikerült rátalálnunk?

Ne hibáztassuk önmagunkat, ha elégedetlenek lennénk. Fogadjuk el, hogy amit tettünk, a legjobb szándékunk és aktuális önismeretünk szerint tettük. Vállaljunk felelősséget saját cselekedeteinkért, saját életünkért. Törődjünk magunkkal, hiszen ugyanolyan fontosak vagyunk, mint bárki más e világon. Ne helyezzünk másokat önmagunk elé.

Engedjük el a megfeleléskényszert, a másik kedve szerint cselekedve nem leszünk jobban szerethetők. Helyette tanuljuk meg fogadni a lelki közeledést, amikor érkezik, és ne onnan várjuk a szeretetet, ahonnan nem tud jönni.

Ne próbáljunk másokat megmenteni vagy megváltoztatni. Értsük meg, milyen nyereség után sóvárgunk a másikkal való kapcsolatból, majd találjuk meg önmagunkban ezt az erőforrást. Engedjük el az ártó kapcsolatokat. Közben őrizzük meg ezekből a szép emléket, a későbbiekben ehhez, mint erőforráshoz bármikor visszanyúlhatunk.

Vegyük számba csalódásainkat, sérelmeinket, tegyünk kísérletet arra, hogy megértsük, mit akartak tanítani nekünk. Majd figyeljük, ahogyan a fájdalmat, ha már magunkban átdolgoztuk, mint a levedlett kígyóbőrt, hátrahagyjuk.

Találjuk meg magunkban a lelki békét, hogy a tükör előtt állva megpillanthassuk a lélek könnyűségét.

 

Csak egy csend-darabkát
Szeretnék a mindennapok édességéből...
A lelked vágyát, amikor minden belém vág...
Legyen a kezed érintése oltalom, áldás.
Mert minden éjjel meghalok és
Hajnalban feltámasztanak az angyalok...


A te ölelésedet pergetik szitálón
A halk ködök szemeimre és
Ármányok álszentsége fullaszt...
Hűvös a szél és lassan itt az ünnep.
Szárnyakat és szivárványt
Lopni, elvenni nem lehet akarattal...


Csak egy szeletke, szavakkal
Teleszórt parazsat kívánok...
Tedd jól a szívemre, aztán
Felveszem a nyári kalapom,
Felnézek az életemre...
Mondd, hogy elbírok minden követ!

 

Hogy mire szeretnék emlékezni, ha majd ráncos,remegő kézzel nyúlok egy csésze kávé után, egy meghitt hajnalon? Jelentéktelennek tűnő mozdulatokra. Másodpercekre, amik alatt a mennybe repítettél aztán meg a pokolba löktél. Az első pillanatra mikor megkívántalak, az érintésedre,és ahogy a testemmel bántál-mint mikor a zenész simogatja a hangszerét...az illatodra, amit mindig éreztem, ha vágyakozva csókoltam ott a füled tövében,azt a picike pontot. Az útra akarok emlékezni, ahogy eljutottam hozzád és a sötét percekre, mikor a saját gonoszságommal vívtam csatát! Az akadályokra, amik valahogy sosem akartak elfogyni, mert mire legyőztem az egyiket, már várt rám a következő! A küzdelmeimre, a kétségbeesett lélegzetekre, mikor zihálva kerestem a kiutat, és nyugalomért könyörögtem Istenhez. Arra akarok emlékezni, hogy ember voltam, hogy nő voltam, szerető, vágyat keltő édes kísértés, máskor meg harcos katona, üvöltő fenevad. Arra akarok emlékezni, hogy mindent igazán megéltem. Mindent, amit csak kaptam az élettől!

Őri István:

Álomtakaró..

Álmaidból szőjj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat,
készítsd el hamar, mert fázom.
Siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva tündér-éneket,
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.

Boldog Új Évet.. :)