Kellemes napot :)

József Attila:
Kép a tükörben..

Hogyan volt, azt már nem tudom.

De mégis csak megláttam egyszer,

Bámultam rája nagy szemekkel.

Már régen volt, csak ezt tudom.

Néztem égve.

Arca, alakja tűztükörbe,

Szemembe rögződött örökre

S szívemre hajlott tündökölve.

Már régen volt. Nem is tudom.

Jókai Anna:

A sérelmek és az idő:

A mindennapokban elkerülhetetlenül megsebződünk. Egy-egy rossz mondat, kellemetlen hír napokig visszarezeg a lelkünkben, nem tudunk szabadulni tőle. Hiába, hogy közben jó is történik velünk: a kedvezőt is megkeseríti, ami fáj. Hurcoljuk magunkkal, ráül az arcunkra, olykor a másik emberre is átsugároztatjuk nyomott hangulatunkat. Azt hisszük, egyedül nekünk van bajunk, s elvárjuk, hogy az egész világ minket ajnározzon. Mohón lessük a gyógyító szót, vagy morcosan letagadjuk megbántottságunkat. Részvétet koldulunk, vagy császárként bezárkózunk... Nem érzéketlenséget prédikálok, nem is azt, hogy felületesen átfuttassuk a dolgokat, esetleg páncélba öltöztessük szívünket - agyunkat, amin aztán nem hatol át semmi, hanem azt javallom, próbáljunk meg a nagyidőben gondolkodni, mérlegelni, súlyozni az események és benyomások között, mi az, ami valóban lényeges, és mi az, ami tipikusan ún. "egynapos bosszúság". Persze az ember a rátörő érzelmekkel szemben az első percben védtelen; nehéz szelektálni. De talán hasznos az a módszer, amit én is követek (hiszen az én pályámon aztán csőstül akad megbirkózni való), hogy higgadtan megkérdezem magam-magamtól, vajon egy esztendő múlva is fontos lesz-e, amit e pillanatban tragikusan fogok fel...? Ha például leírom egy cetlire a napi rossz élményt, s egy év múlva előveszem, sokszor már nem is emlékszem a tényre, ami annyira felbolygatott. Vita, gáncs, apró szeretetlenség, a hiúság sebei - nyom nélkül elenyésznek. Ami igazán érintette a személyiségünket, húsz év alatt sem évül el, sajnos; csak a rálátás lesz szélesebb, s a megítélés szigora vagy a kétségbeesés lesz enyhébb. Ne pazaroljuk hát könnyeinket akármire: fogyatkozás az anyagokban, egy bármilyen tárgy elvesztése, munkahelyi kisebb igazságtalanság, elmarasztaló vélemény attól, akinek a szavára amúgy sem adunk sokat, hirtelen haraggal kiejtett cifra jelző attól, aki egyébként nagyon is szeret minket... a nagyidő eltörli. Minden átalakul - minden múlandó. Érdekes kísérlet: vegyük elő legkedvesebb tárgyunk, amihez görcsösen ragaszkodunk, tegyük magunk elé az asztalra, s képzeljük el a sorsát, keletkezésétől a megsemmisüléséig. Egy töltőtoll. Egy szobrocska. Egy jól simuló selyemblúz. Egy elegáns nyakkendőtű. Miből van? Milyen anyag és hányféle emberi munka kellett hozzá, hogy így összeálljon? Hogy került a tulajdonunkba? S mi lesz a sorsa később? "Az ember tragédiájában" is felsejlik a kórtörvény, hogy még a piramisok is elpusztulnak egyszer, "lanyha szellet" hozza rájuk a homokot, ami ki tudja, mikor, de mégiscsak betemeti őket... Ha az örökkévalóság felől tekintünk parányi dolgainkra, minden veszteség könnyebb, s ha meg-megkarcolják, elnézően mosolyog a szív.

Aki azt állítja, hogy az ő élete "nyitott könyv", nem tudja, mit beszél. Az élet csak a nagyon rossz könyvekben hasonlít nyitott könyvhöz, ahol nincs egy zug, egy rejtett sarok, ahová még lézersugárral sem lehet bevilágítani, ahol nincs két örökre összetapadt oldal, amelyeket már nem nyit kétfelé semmiféle penge, ezért ami ott áll, az már örökre kibetűzhetetlen marad.

Wass Albert:

MINDENT ÚJRA KEZDÜNK..

Nem vetted észre? Naponta mindent újra kezdünk. Újra mosdunk, újra borotválkozunk, újra fésülködünk, újra öltözünk. Újra megfőzzük az ételünket. Újra elmegyünk ide vagy oda. Újra dolgozunk, újra vesződünk, újra bosszankodunk, újra örvendünk, újra hazatérünk, újra lefekszünk. És ez így megy folyton, folyton.

Nem is lehet másként. A nap reggel újra felkel és este újra lemegy. Újra jön a szél, újra szállanak a felhők, újra esik az eső, újra kiderül az ég. Újra, mindig újra. A természet örök rendje ez és mi kötve vagyunk a természethez, mint a növények, vagy mint az állatok.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Minden vagyonodat elvesztetted. A virágok is elvesztették színpompás ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt. Azért ne hidd, hogy most már többé sohasem fognak virágozni.

Életed, megszokott munkád kerete szertehullott. Itt állasz puszta kézzel, egyetlen szál ruhával és nem tudod, mihez kezdhetnél, mert ilyesmi még nem történt Veled.

Nézd a költöző madarakat. Fáradt csapatokban most térnek meg tengeren túlról. Semmijük sincs, igazán semmijük. Csak az a két kis fáradt szárnyuk. Szinte ájultan hullanak alá pihenni a bokrok közé.

De holnap reggel, ha felkélsz a nappal és kijössz ide, hogy megkeressed őket: vidám füttyüket messziről hallhatod már. Fürgén szökdelnek az ágak között, hernyót keresnek és száraz mohát a fészekrakáshoz. Figyelheted, milyen vidáman hordozzák csőrükben a vékony gallyakat s fonnak belőle nótaszó mellett új otthont fiaiknak.

Amiért ember vagy, azért tanulhatsz még sokat a madaraktól.

Ismét elkezdődött egy hét.
Kívánom, hogy sok - sok örömteli pillanatot hozzon mindenkinek:)

Szilágyi Domokos:
Szerelem

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban -
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

Heltai Jenő :

Egy asszony keze

De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszin szirteken
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
örök örömökön.

Ó, áldott asszonykéz,
vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre, örökre.
Mikor sirdogálok
Könnyem te töröld le,
Te szoríts marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bus szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szivemre.

Juhász Gyula:
SZERELEM


Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Somlyó György:
MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET



Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Vidám hetet.. :)

Babits Mihály:

A régi kert /részlet/

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

Lőrinczy Viktória:
Nyári emlékek

Bárányfelhők kúsznak végig az égen,
miközben a szép emlékeken merengek.
Sok minden jár a fejemben,
de mégis a nyári emlékek vissza-visszatérnek.

Mikor a Balatonban fürödtünk
s nyomtuk egymást a víz alá.
Mikor fagyiztunk
s közben a parton sétáltunk.

Sok szép emlék
visszatér,
és az emlékek
mindig megmaradnak...

Csodálatos napot kívánok :)

Tóth Árpád:

BAZSALIKOM

Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.

Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.

Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!

Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!

Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.

És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik se hat meg virág
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,

És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.

Tóth Árpád:

AZ ARANY PARK

A fákon a virágzás fájó kéje
Borzong végig: mélyen sóhajtanak,
Már lángkocsin zenitre hajt a nap,
S tüzet lehel a bimbók szűzi mélye.

Rád gondolok, ki vársz még rám, remélve,
Ifjúságod fénylő fái alatt,
Halk arany ágak hozzád hajlanak,
S szíved reszket, s zeng vágyaid zenéje.

Ó, vársz s mosolygsz a fák közt, drága úrnő,
De arany parkod árnyán már a bú nő,
Mérges bogyójú, vad, sötét növény...

S jaj, tán mire elérlek, tépve, verten,
Jajduló szél vonaglik át a kerten,S az esti fák közt kialszik a fény.

Tóth Árpád:

ERDŐ..

Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.

Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!

S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.

Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.

Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,

S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!

Tóth Árpád:

DÉLI DERŰ

Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit,
S nézem a fénylő fákat fülledt árnyban
S a fűszált, mely rám dől s furcsán parázslik.
Ó, boldog bágyadás... egykedvűn ásít
A fáradt száj, s izzadt izmokkal, lágyan
Hevernek karjaim s ernyedt kezem...

A tavon víg nők mennek csónak-útra,
Arcuk csiklandja szeleburdi szél,
A blúzokon kecses redőt nyom ujja,
S csipkéiket hevült nyakukra fújva
Hajló füvek közt halkan erre tér,
S nedves szájjal megcsókol csendesen...

Áldott derű! ó, hányszor hívtalak,
S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám,
Mikor a holtralankadt gondolat
Aléltan alszik homlokom alatt,
S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám
Egy nyomorú tál vízben megmerítsem...

Ó, simogasson illatos kezed
S áltass, hogy a jövő csodákat hoz még,
S mely bánatok közé temetkezett,
Hordozd meg szép álmok közt lelkemet,
Mint béna aggot hord könnyű toló-szék
Napfényes fák alatt, csendben, szelíden...

Ó, most, míg minden búm ernyedten elhal,
Mutass, csendes derű! szép víziókat:
Kis házat, télizöldes, tiszta fallal,
A balkonra szép nő lépjen ki halkan,
S mondja: édes... s mondjon más drága szókat,
Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra...

Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt
Ma is elhozza, s nézem majd leverten
A csendes házakon a puszta balkont,
S míg elhagyott utcákon halkan elkong
Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem,
Mint csonka tönk ferdül az éji tóra...

Tóth Árpád:

LÁTOMÁS

Mint ezüst gyík villan setét mohákon
Alakod úgy illan át hűs szobámon,
Hol ó csipkéktől bánatos az ablak,
S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva
Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja,
S rezzenve ijjedez, ha hívogatlak.

Mint a setét színpadra, akkor este,
Ezüstös apródként jössz most. Kezedre
Karéjos csipke függ, csuklódon alván.
S mintha szelíd Hamlet halálát látnád,
Szemed úgy néz felém a szűk szobán át,
S lágy szalagcsokor reszket térded alján.

Ó, csak egy pillanatra jössz. Megállasz.
Bomló hajadban tétován babrálgatsz,
Makacs fürtjét szemedről félrehajtva,
S máris, sebten, a hűs falakba folysz át,
S én nem tudom, milyen volt drága orcád,
Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka.

S egyszer majd végképp elfelejtem állad,
S hogy ujjaim közt fogtam... s párnás vállad
Illata emlékemből messzereszket...
És mégis hívlak s várom, visszatérsz-e?
Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne,
S az égre könnyes, vak szemet meresztget.

A rúzs különféle olajokból és zsírokból, viaszból , színezőanyagból és bőrápoló krémből áll,

Az ásatások során az előkerült első rúzst 5000 évvel ezelőtt, Babilon környékén készítették. Az ajak színezésének első aranykora az ókori Egyiptomhoz kötődik, akik már akkor kiválóan keverték a színeket, szerették a kékesfekete tónusokat, és a narancsos, pirosas magentákat. Ezeket a ragacsos kencéket – amelyek leginkább a mai, nagyon fényes ajaklakkokra emlékeztetnek - precízen vitték fel, és csodálatos tégelyekben tárolták. Az iszlám reneszánsz idejében az andalúz arab tudós,Abu al-Kszim al-Zahravi (Abulcassis) alkotta meg az első, tömör, rúd formájú, illatosított rúzst

Aztán a rúzs áldozatául esett a sötét középkornak, majd jött I. Erzsébet, aki imádta a színeket, és az ajkakat ismét szalonképessé tette.
aki maga is előszeretettel festette vérvörösre ajkait. Később azonban a rúzst és a sminket általában az ördög művének tartották, 1770-ben az angol parlament például törvényben ítélte el azokat a nőket, akik „sminket használva csábítják el a férfiakat”. A rúzst még az 1800-as években is a prostituáltak és a színészek eszközének tulajdonították.

A rúzs a II. világháború idején, jórészt a hollíwoodi filmeknek köszönhetően vált igazán népszerűvé.

Mosolygós napot kívánok:)