Baranyi Ferenc
Hajsza

Csak épp megálltam. Beérsz.
Természetes. Örök vagy.
Az esztelen futással
az ember néha fölhagy
s megáll egy pillanatra
szétnézni: jössz-e még?
Bírod-e még a tempót?
S nyugodtan áll odébb
meggyőződvén,
hogy jössz még utána,
mint az árnyék
odavet egy megállást
s elégülten továbblép.

Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban
azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán
megújuló erővel, erőddel, s - ostobán?

Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már
két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár
mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog
mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok...

Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek?

Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam
akkor tudnám valóban: Nélküled mit sem érnék
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged....

Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul.
Te kétségbeesetten, én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
Ó, irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.