A májusfa, a zöld ág a természet megújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is. A 15. századtól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régebbi eredetű. A májusi-pünkösdi ünnepkör történelmi kapcsolatai következtében egyaránt tükrözi a természet ciklikus változásaihoz fűződő mágikus-praktikus elképzeléseket és a naptári év egyházi, vallási mozzanatait. A májusfák beszerzése mindkét esetben a mindenkori legények, legénybandák feladata. A májusfának alapvetően két változata van: kivágott, sudár, esetenként kérgétől megtisztított fa, melynek csak a tetején hagyták meg a lombját, vagy virágzó, zöldellő gallyak, ágak. A magyar nyelvterületen a májusfák tájanként változó típusba sorolhatók. Erdélyben a májusfa sudár, a törzsén gallyaitól megtisztított, hegyén lombos fa vagy szép növésű ág. A legények éjszaka vágták ki az erdőn, és hajnalra állították fel a helyi szokásnak megfelelően minden lányos ház elé együttesen, vagy mindenki a maga szeretője háza elé. Sok helyütt csak a bíró és a pap háza, esetleg a templom előtt állítottak fel egyetlen magas májusfát, a lányos házak udvarán kisebb fa díszelgett. A májusfákat szalagokkal, zsebkendőkkel, virágokkal, tele üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt azt a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. A fa kivágása, hazaszállítása inkább titokban történt éjszaka, hajnali feldíszítése is inkább a legénybanda közös, bizalmas feladata volt. A reggelre díszelgő májusfa kiállítása, nagysága stb. számos helyen szokásos magyarázatra adott okot: ki-kinek udvarol, kinek állítottak szebb fát, kinek a májusfáját csúfította el reggelre a haragosa stb. Vitos Mózes írja, hogy ezen a napon a székelyföldi falvakban „minden jóravaló lánynak kapujába vagy házajtaja elé, akinek szeretője van, fehér vagy lucfenyő ágat vernek. Megtörténik, hogy annak a gazdag és szép lánynak, kinek több udvarlója van, négy-hat ágat is állítanak. Az ilyen sudár magas fa törzse kérgétől meg van hántva, majd veres és zöld cifrázatokkal, arabeszkekkel van kiékítve. Mivel ezt Jakab napján hajnalban és titokban állítják föl, vagy mivel az ébredező szerelem jelképe, azért jakabfa, jakabág, hajnalfa néven emlegetik. Az a leány, akinek ablaka vagy ajtaja elé ilyen díszfát nem vernek, elhagyatottnak, szegénynek, szerető nélkülinek érzi magát. Egyes helyeken szokásban van az is, hogy Jakab napján a legények maguknak gazdát választanak, ki az egész év folyama alatt a mulatságokat rendezi. A gazdának kötelessége, hogy minden szombat és vasárnapra muzsikásokat fogadjon, a táncban rendet tartson és mindenre fölügyeljen... A jóravaló és figyelmes gazda kötelességének tartja, és nagyon figyel arra, hogy a szeretőtlen lányok is meghívassanak, vagy sok helyen nem lévén szokásban a meghívás, hívatlan leányok is megtáncoltassanak, és kellő tiszteletben tartassanak. Különben minden legény a maga szeretőjét szokta meghívni.” A múlt század derekán a legények a májusfák állítását ezzel a rigmussal kisérték: Kedvesemnek háza előtt, Az éjszaka magas fa nőtt, S gyenge szellő lágy szárnyain, Piros kendő leng ágain. A május elsején állított fákat általában pünkösdkor bontják le. A bontás ceremóniáinak (fára mászás, májusfa-kitáncolás stb.) kapcsolata lehetett a pünkösdi király választásával is. Erre utal a magyar nyelvterület északnyugati részein a májusfa mellett vagy helyett állított máj-kerék, amely egy magas rúd végére tűzött, szalagokkal, borosüvegekkel, zsebkendőkkel díszített szekérkerék. A kerék díszeit versenyezve próbálták leszedni a máj-kerékre felmászó legények. Az ügyességi verseny győztese éppúgy lehetett pünkösdi király, mint legénybíró, vagy a bálokat, mulatságokat rendező első legény.