Harcos Katalin:

Időn át..

Évszakok úsznak át az időn,

vak árnyak karcsú táncot lejtenek.

Mesét susog a létünk, amidőn

rám olvadt karjaid ringva rejtenek.

Vacogó fagyból csicsergős tavasz,

majd perzselő nyárból elmúlás int nekem,

de itt vagyok, s te is velem maradsz.

Jöhet bármi, ha fogod a kezem.

Lásd, kéken úszik az ég felettünk,

és dúsan aranyló nap kísér haza…

ha fodrozó vízben tükörre leltünk,

lett szívünk őszi tüzek otthona.

Álmaink szédítő valóra válnak,

sóhajom iszod csókokba forrva.

Még szabad szállnia a rab madárnak,

s szertelen szerelmünk örök csoda.

Most vágyakban élek szívedbe rejtve,

múltunk, s jövőnk leng ide-oda…

Talán, ha jelenünk életre kelne

nem kéne félnünk többé soha.

Ezüst dér ül ki homlokodra – látom.

Most hajad selymét simítja két kezem.

Veled maradok egyetlen barátom,

mert érted ég szívemben a szerelem.

Mert évszakok úsznak át az időn,

míg múlandó létünk titkát felfedem.

A száguldásban csak egy, ami örök:

az érted, bennem dúló érzelem.