A teanövényt elõször a portugál és holland kereskedõflotta hozta a XVI. században Európába. Franciaország, Németország, Portugália, Hollandia és Olaszország akkoriban már elkezdett teát importálni, de ezekben az országokban egészen a XVII. századig a kávé volt a legkedveltebb ital. Azonban Angliában és Oroszországban egyre nagyobb volt a piaca ennek a forró kínai italnak. A tea túlnyomórészt tengeri úton érkezett Európába, azonban Oroszországot az akár 300 állatból is álló tevekaravánokkal szárazföldi úton látták el. A tea sorsa fordulópontjához érkezett, amikor 1662-ben II. Károly feleségül vette a portugál hercegnõt, Braganzai Katalint. Anglia új királynéja szenvedélyes teafogyasztó volt már jóval azelõtt is, hogy új hazájába érkezett volna. Hozománya része volt egy láda értékes kínai tea is, melyet az udvarban élõ fõúri barátainak kínált. Hamarosan terjedni kezdett az új ital hírneve, és egyre többen akarták megkóstolni, bár a magas árak miatt ez az élvezet csak a gazdagok elõjoga maradt.

A magas árakat a hatalmas importadók okozták, melyet az igencsak meggyötört angol államkincstár bevételeinek növelése érdekében vetettek ki. Ez különösen az amerikai kolóniákat bosszantotta, mert nekik nem volt befolyásuk az adópolitika irányítására. Ennek volt a következménye a csempészés és a brit East India Company termékeinek bojkottja. A konfliktus 1773-ban, a „bostoni teadélután“ néven elhíresült eseményben érte el tetõpontját. Ekkor ugyanis a város polgárai az East India Company kikötõben tartózkodó három rakomány teáját behajították a tengerbe. A történelemkönyvek ezt a napot jegyzik fel az amerikai függetlenség kezdeteként.

A XVIII. század végére a tea vált a legkedveltebb angol itallá, reggeli italként megelõzve az „Ale“-t, az angol sört is. A teafogyasztás jelentõs növekedésének alapja a kereskedelmi korlátozások leépítése volt. Egyrészt elfogadták a „Commutation Act“ törvényt 1784-ben, mely drasztikusan csökkentette a teára kivetett adók mértékét: 119%-ról 12,5%-ra. Másrészt pedig a „Navigation Acts“ törvény hatályon kívül helyezése megszüntette az East India Company kereskedelmi monopóliumát, így megnyílt a piac. Megszüntetéséig ez a rendelkezés csak brit hajóknak engedélyezte a tea behozatalát brit kikötõkbe.
A piac megnyitása elõnybe hozta a gyors amerikai kereskedõhajókat. A keskenyebb, és hatalmas vitorlákkal felszerelt ún. „Tea Clipper“ hajók mindössze 100 nap alatt tették meg a hosszú tengeri utat Kínába, szemben az angol hajók egy évével.
Még versenyeket is rendeztek, és fogadásokat kötöttek a „Tea Clipperekre“. Olyan idõszak volt ez, mely az 1860-as évekre a gõzhajó feltalálásával és a Szuezi Csatorna megnyitásával hamarosan véget is ért. A hatalmas út így 7000 km-rel lett rövidebb.

1900-ig az éves angol teafogyasztás 100.000 tonnára növekedett. A teázás a délutáni teázás szokásával – könnyû étkezés ebéd és vacsora között – a brit hétköznapok máig fontos részévé vált.





Az elsõ kínai tealeveleket még nyitott edényekben forralták fel. A Ming-dinasztia idejében (1368-1644.) azonban felismerték, hogy a tealevelek forró vízben való áztatása eredményezi a legjobb ízhatást. Ezért egy fedeles edényt kezdtek alkalmazni, mely megtartotta a meleget. Bár az edényt eredetileg a bor felforralására használták, remekül használható volt teafõzésre is. A teaforraló edénynek ebbõl a kezdetleges példányából alakult ki a híres kínai porcelán mai formája.


Egy sokat utazó buddhista szerzetes hozta a teamagokat Kínából Japánba a IX. században. Miközben a régi kínai tearituálék lassan kihaltak, a japánok a buddhista hittel párhuzamosan kialakítottak egy ünnepélyes ceremóniát, melynek neve Chano-yu. A mai napig is gyakorolják ezt a japán kultúra magjának számító hagyományt.



A Tang-dinasztia idejében (i.sz. 618-906.) a teát már nemcsak gyógyászati céllal itták, hanem élvezeti cikként is fogyasztották. Ezt az idõszakot nevezzük a „tea aranykorának“. Az ital elkészítése és felszolgálása ünnepélyes szertartássá változott, a termelést és a feldolgozást pedig gondosan ellenõrizték, és szigorú szabályok vonatkoztak rá. Például a szüretelõk nem fogyaszthattak fokhagymát, hagymát vagy erõs fûszereket, nehogy az ujjhegyeken megmaradó erõs szagok beszennyezzék a leveleket





A teát írásos formában elõször az i.e. III. században említik. Egy tekintélyes kínai sebész a teát ajánlotta az éberség és a koncentrációs képesség javítására.
A teát az i.sz. III. századig gyógyszerként vagy vad teacserjék leveleibõl készült fõzetként használták. A teával szembeni növekvõ kereslet kielégítése érdekében földmûvesek kis teacserjéket kezdtek ültetni. Írásos dokumentumok szerint i.sz. 350 körül a dombos kínai Szecsuán tartományban már mezõgazdasági méretekben termesztették a teát. A telepítés, szüret, szárítás és feldolgozás eredményes mezõgazdasági módszerré fejlõdött.

A VI-V. században Kínában gyorsan növekedett a tea népszerûsége, és a Jangce folyó mentén újabb és újabb ültetvények jelentek meg. A teát királyoknak kínálták ajándékként és a más országokkal folytatott kereskedelem értékes árucikke lett.
Idõvel a kínaiak kifejlesztették a zöld teát. A fekete teával ellentétben a zöld tea készítéséhez nem fermentálják a leveleket (a levelek nedves környezetben való erjesztése és oxidálása), így könnyebb az aromája és jobban oltja a szomjat.
További fejlesztések eredménye volt a vörös tea (Oolong), melyet csak részben szárítanak és a fekete tea, melyet teljesen fermentálnak, így több benne a színanyag és erõsebb. A fekete tea emellett jobban eltartható, aminek például a hosszú európai szállítóút miatt nagy jelentõsége volt.




I.e. 2737-ben Shen Nung kínai császár éppen a kertjében sétálgatott kezében egy csésze forró vízzel. Egy hirtelen szellõ egy vadon növõ teacserje leveleit fújta a csészébe. A császár figyelmes lett a kellemes illatra, megkóstolta, és meglepve tapasztalta, hogy felfrissült az italtól. A legenda szerint így fedezték fel a teacserjét és a tea készítését.