Ágyam mellett utolsót lobban a mécses: a hajnal első madaraival ébredtem. A nyitott ablak mellett ültem, s lágy hajamon friss virágkoszorút viseltem. Az országúton, a rózsaszínű reggeli ködben fiatal vándor igyekezett. Nyakában gyöngysor csillogott, s fejére arany kévékben hullt a fény. Az ajtóm előtt megállt, és vágyakozva kiáltott: "Hol van Ő?" A szégyen miatt nem mondhattam: "Én vagyok, ifjú vándor, én vagyok ő!" Alkonyodott, s nem világított a mécses. Kedvetlenül fonogattam hajam. Jött az ifjú vándor - kocsiján - a búcsúzó nap sugaraiban. A por belepte köntösét, lovainak száját a hab. Ajtóm előtt leszállt, s elgyötört hangon faggatott: "Hol van Ő?" A szégyen miatt nem mondhattam: "Én vagyok, fáradt vándor, én vagyok ő!" Áprilisi éjszaka. A mécses ég a szobámban. Lágyan fúj a déli szellő. a lármás papagáj is szendereg a kalitkában. Mellényem színe, mint a pávakakas taréja, köpenyem zöld, mint a frissen nőtt fű. Zümmögve őrzöm a sötét éjszakát: "Én vagyok, kétségbeesett vándor, én vagyok ő!"