Téli ünnep az erdőn:

A köd ma felszállt, mint a tömjén
papok himbáló füstölőjén,
s öreg zsoltárokon merengnek
a sziklahomlokú hegyek.
Fehércsuhásan száz boróka
a lankán térdre hullt a hóba,
s a krisztustövisek bogyója
mint olvasó, lassan pereg.

Fejem felett a zúzmarás ág
szelíd hajlása halk imádság,
s tudom, ma mélységes szívemhez
sekély szavam nem érhet el.
Talán a perc is mozdulatlan,
az Isten itt olyan közel van,
megáldja mind a cinkefészket,
s ezüstös csendben ünnepel.

Pity-pitty! – csak ennyi hang az élet,
a hóba rókaláb se mélyed,
oly egyszerű itt minden fenség,
oly nagyszerű e némaság!
Mi mért nem tudjuk ezt a békét,
s a lélek hamvas hófehérjét
miért nem tartjuk büszke bájjal,
mint szűzi hó terhét a fák?

A nap dereng, mint messzi ábránd.
Most álmodik a medve málnát,
a nyúl rügyet, - s akár az álom,
ringatva múltat és jelent, -
a bükkfaágról valahányszor
egy sóhaj rezdül, mint a zápor,
pihék csodája hull szememre,
s puhán szívemre száll a csend.