Pages

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tél. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tél. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 12., szombat





 Petőfi Sándor:

A téli esték..

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldus, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Úgy áll a hidegben s didereg... az ínség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol.
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?  




 William Henry: 

A tél szépsége..

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

(Szabó Lőrinc fordítása)  

2020. december 4., péntek


 Wass Albert:

Fenyő a hegytetőn..

Aki odatette,
úgy rendelte:
a tetőre kiállj!
se fagyban, se szélben
meg ne retirálj!
Verjen a vihar!
Sorvadj el a napban.
De soha se mással:
de mindig magadban!

Aki odatette,
azért tette oda,
mert nagyon szerette.
Vad vihar-kezével
verte, ostorozta,
hogy azt a pogány lelkét,
azt a dacos lelkét
hófehérre mossa.

2018. december 13., csütörtök


2017. február 1., szerda




"Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha."
(Fekete István)
Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom





Vajda János :
Húsz év múlva..

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.
Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.
De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

2017. január 16., hétfő




"A természet olyan, mint egy szimfónia, amelyet csendesen vezényelnek."


(Deepak Chopra)


Fjodor Tyutcsev:

Téli erdő..

Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!

/Ford.: Szabó Lőrinc/

2017. január 6., péntek





"A tél ölelésében tudja meg az ember, hogy lelke mélyén a nyár soha nem múlik el."

(Albert Camus)

2017. január 1., vasárnap




Kormányos Sándor:
Támad a tél...

Zúzmara hullik hó-szagú ködben 
fagy dala zenget jég-muzsikát, 
fellegek hoznak messze havasról 
álmot a fáknak téli ruhát.
Távoli hangú förgeteg indul 
félelem dermed túl moraján, 
hó kavarog, ha lendül a karja 
ágakat tördel a fák derekán.
Ostora pattog vad suhogással 
zúdul a tájra csapkod a szél, 
zord mosolyától döbben az erdő 
fagy foga villan, támad a tél.

2015. február 18., szerda




Reményik Sándor

Hópelyhek

Hópelyhek az én álmaim,
Fehérek, halaványak,
Néha eltűnnek-foszlanak,
Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,
Fenn zizegve zenélnek,
Szelíden, árván, félszegül -
Meg ne lássa az élet!

De néha szél jő hirtelen,
Jőnek kemény fagyok
S az ártatlan sok hópehely
Vésztjóslón kavarog.

Akkor halomba hullanak,
Mint kísértetek nőnek
S leplük végül elég a föld
Felére szemfedőnek.

És akkor, mintha Istenük
Örök párbajra hínák:
A feneketlen mélybe lenn
Döngenek a lavinák!

2013. december 17., kedd






Kányádi Sándor:
Téli alkony..



Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.

2013. december 14., szombat





Emile Verhaeren:
 A fagy



Ma este az ég fényes-tiszta, szűz,
a végtelen fagy rázza jeges öklét,
fagyos a csillag és fagyos a tűz.
Eléd mered a látható öröklét.

A bús ezüst égen a fagy az úr,
megdermed a csönd, a szél és a pázsit,
a puszta és a part, a kék azúr,
távol egy csillag dsida-hegye látszik.

Csönd ül a tenger s erdő mélyibe,
hegyes, szúrós, mozdulatlan ezüstfény!
És nincs a végtelenbe senki se,
ki győzne érdes és érces ezüstjén.

Zsibbadt magány. Csak dermedünk tovább,
meggémberedve fényes jégbilincsen.
Egy örök tél borzalma karol át.
Fölöttünk gyémánttrónusán az Isten.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/


Fogazzaro, Antonio:
 A fenyőfák
(1899.)

 

Bár ajtó, ablak zárva van szobámon,
Mégis valóm átjárja illata
A fenyőfáknak. Bármerre tekintsek
Ablakaimból, ott sötétlenek
Mint sűrű erdők, nagy elszórt csoportok...
Szeretik egymást, De hideg mogorván
Meresztik égnek sűrű sudaruk
S egymásra nem borulnak sohasem.
A föld alatt azonban keresi,
Öleli egymást, egymásba fonódik
Epedő vággyal futó gyökerük.
Mi is úgy egykor. Hideg volt az arcunk,
Hideg a szó és gyér vala közöttünk;
De, jaj, ezer eltitkolt, el nem árult,
De jól megértett gondolat fűzé
Életünket össze. - Boldog fenyőfák!
Szűk, névtelen völgyek ölébe rejtve,
Hova so'sem hatol a napsugár.
Zúgó hegyi patak fölé hajolva,
Felhőkbe nyúlva meredek tetőkön,
Hova ellenség soha nem teszi
Lábát, fenyők, ti éltek boldogan.
Rejtett magánytok, egymás közelében,
Megédesül s másról nem álmodoztok
A hó alatt, csak a napos tavaszról...

Anna Ahmatova :
A hó szironyos taraján át...
 

A hó szironyos taraján át
mentem lassan teveled
fehér házam fele. Átjárt
a csend, bennünk remegett.
S szólt, szebben, mint öröm-ének,
halk, álomi-tiszta zene:
finom kis ág-remegések,
sarkantyúd könnyü nesze.

  (Rab Zsuzsa fordítása)

2013. január 19., szombat

 Szabó Lőrinc:
A befagyott Ipolyon..


Korcsolyáztam. Előbb fakorcsolyán,
aztán igazin. Még csak tétován
mozogtam a befagyott Ipolyon,
s féltem a forgóktól: sok helyt bizony
vékony volt a jég, süllyedt, recsegett,
s visszahajolva szinte röpített,
ha rátévedtünk. Ilyen helyeken
lyukat kereső, tátogó halak
villogtak az áttetsző zöld alatt,
de többnyire fenékig mereven
állt a dermedt víz,
s én kényelmesen
korcsolyáztam ide-oda... Szárnyamat
(a kabátomét) széttártam, kevély
vitorlaként, dőljön bele a szél:
repülés volt ez is, tükörsima
semmiben a repülés mámora,
s míg nyeltem a hó csapó pelyheit,
a kalandvágy mindig messzibbre vitt.


 Kányádi Sándor:
Téli fák..



Elhullatta leveleit
kertek, erdők minden fája,
szélnek, télnek vad szigorát
egyedül a fenyő állja.

Egyedül a fenyőerdő
nem hódol meg hónak, fagynak:
zöldell akkor is, ha a nap
sugarai meghervadnak.

Fölfogja a hulló havat,
a szeleket megakasztja.
Sátra alatt menedéket
lel az erdő minden vadja.

Hunyorgó ég, pislogó ég
gyújt az ágakon gyertyákat.
Szarvas, farkas, s a szelíd őz
mind egy-egy szép télifát kap.