Fogazzaro, Antonio:
 A fenyőfák
(1899.)
 

Bár ajtó, ablak zárva van szobámon,
Mégis valóm átjárja illata
A fenyőfáknak. Bármerre tekintsek
Ablakaimból, ott sötétlenek
Mint sűrű erdők, nagy elszórt csoportok...
Szeretik egymást, De hideg mogorván
Meresztik égnek sűrű sudaruk
S egymásra nem borulnak sohasem.
A föld alatt azonban keresi,
Öleli egymást, egymásba fonódik
Epedő vággyal futó gyökerük.
Mi is úgy egykor. Hideg volt az arcunk,
Hideg a szó és gyér vala közöttünk;
De, jaj, ezer eltitkolt, el nem árult,
De jól megértett gondolat fűzé
Életünket össze. - Boldog fenyőfák!
Szűk, névtelen völgyek ölébe rejtve,
Hova so'sem hatol a napsugár.
Zúgó hegyi patak fölé hajolva,
Felhőkbe nyúlva meredek tetőkön,
Hova ellenség soha nem teszi
Lábát, fenyők, ti éltek boldogan.
Rejtett magánytok, egymás közelében,
Megédesül s másról nem álmodoztok
A hó alatt, csak a napos tavaszról...