Nézd az éjszakákat a csillagok, és ne az árnyak szerint. Az életed pedig a mosolyok, és ne a könnyek alapján mérd.
2022. november 30., szerda
2020. december 10., csütörtök
Juhász Gyula:
Karácsony felé..
Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra régi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.
2020. december 4., péntek
”Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?”/Márai Sándor/
Wass Albert:
Fenyő a hegytetőn..
Aki odatette,
úgy rendelte:
a tetőre kiállj!
se fagyban, se szélben
meg ne retirálj!
Verjen a vihar!
Sorvadj el a napban.
De soha se mással:
de mindig magadban!
Aki odatette,
azért tette oda,
mert nagyon szerette.
Vad vihar-kezével
verte, ostorozta,
hogy azt a pogány lelkét,
azt a dacos lelkét
hófehérre mossa.
2020. november 30., hétfő
Túrmezei Erzsébet:
Adventi éjszaka..
Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,
csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,
se sóhajtás, se jaj
Se bün, se szenny, se sár,
se szin, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.
Hiszen igy volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,
szenny, sár, elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár
a holdfényes határ.
S ez az adventi, mély,
havas és holdas éj,
titkot tud: Jön!
Ne félj!
Babits Mihály:
Adventi köd..
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek..
2018. december 16., vasárnap
Fortune Brana:
Mesélj..
Mesélj, amíg a Hold kerek
mesélj, amíg a könny pereg
ráncok árkában
szú a fában szendereg
míg odakinn az út porában
botladoznak az emberek
Mesélj, amíg a hó szitál
hajnali köd a szélre vár
csönd üveglapján
összekoccan két pohár
ablakok tükrén pillantásod
két mosoly közt megtalál
Mesélj, amíg a gyertya ég
felhők udvarán összeér
a messzeség
fűzfa ágán csillan a dér
árnyék sötétje elkísér
dombok ezüstjén búcsút int
ősznek a tél
Mesélj, amíg a Hold kerek
hasáb a tűzben sistereg
kémények füstjén
szürke fényű szellemek
suhannak át
s álmaink filmjén
üzennek az istenek
Gyerek voltam, s gyerek vagyok még
most is – az idő meglapul
prédára les, mint éhes tigris
hangtalan, s mozdulatlanul
minden perc, mit az éber elme
zsákjába tesz, élő marad
benned, bennem, s kihez mesédet
elsodorja e pillanat
Mesélj, amíg a Hold ragyog
s körötte apró csillagok
fényes szemekben ott figyel
a szépség, majd útjára kel
fészket rak bennünk – szent madár –
párjára lel, otthont talál
mesélj, én meg csak hallgatok
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.
Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...
Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek
Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni rád
az éber
csak így nem csalja meg magát
A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak
Aludj fényekkel együttragyogj álmokkal együtt .
Advent harmadik angyala..
Fehéren ragyogó
2018. december 3., hétfő
Marion Shoeberlein:
Még egyszer mondd el..
Még egyszer mondd el, hogy karácsonykor
Mi volt, s a dalokat még vagy ezerszer Dalold,
hadd véssem jól az eszembe,
Ragyogó díszekkel, kis gyerekverssel.
Fát díszíts, s a gyertyán szeretet égjen
És akkor Betlehem eljön hozzánk
Egy jászolt, egy csillagot adjál,
és akkor Valóban karácsony borul ma ránk.
Száncsengők..
Ezüst csengő, száncsengő, hogyan cseng,
Hogyan zeng!
Mennyi öröm, mennyi báj cseng a dalban
Odabent!
Csupa csiling, csupa giling, csingiling az új dala!
Fenn a bársonyos kék égen,
A végtelen csillagreten
Még a menny is játszana;
A perc, a perc, a perc
Mint egy régi vers,
A csingilingilingre jár
S a kristályosan tiszta ár
Felcseng a cseng a cseng cseng cseng
A cseng cseng csengve csengő,
és csilingelve, gilingelve
Cseng a sok száncsengő
2018. december 1., szombat
Pilinszky János..
Advent..
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.


















