Nox: A tél dala..

 

 Szabó Magda :

 Január...

A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.

A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,

a pára tartja tenyerén,
a semmin űl a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.

Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,

és térdét öleli a szélben. 

 Zelk Zoltán : 

Figyelmeztetlek..

Figyelmeztetlek, mint a téli reggel,
egemen annyi csak,
ha fölkél is, a nap,
amennyi sugarat
tőled ha kap

s vigyázzad lépteid
ha mellettem, velem,
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken

és: kapaszkodni nincs se fal, se ág

én be nem csaplak, a közhely szavát
mondom, ha érteni csak az segít. -
Tél van. Korán esteledik. 

 

Szergej Jeszenyin:

Tél énekel...


Tél énekel, orkán huhog,
mohostövű fenyő suhog,
ág-húrok pengenek,
erdőkre mély álom szakad,
vonulnak ónos ég alatt
tépázott fellegek.

Az udvaron hóförgeteg
terít ezüstös szőnyeget,
fagymarta törzs recseg.
Az ablakon veréb kocog,
éhen morzsáért kuncsorog,
mint árva kisgyerek.

Reszket a sok kisded madár,
ellankadt, úgy megülne már,
s csak társához lapul.
A felhőt orkán kergeti,
húnytszemű ablakom veri
és dörömböl vadul.

Dermedt kis tábor álmodik,
párkányomon fagyoskodik,
szárnyára tél havaz,
de álmában napot derít,
s égboltnak kék lepelt feszít
a tündérszép tavasz.

/Rab Zsuzsa ford./

 Baranyi Ferenc : 

Ki számol el..

Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol - mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmiképp.  

 Szép napot .. :)

Zánbó Krisztián x Norbee  - ugye nem bántad meg
 

 „A boldogság és a lelki béke akkor köszön az életünkbe és marad tartósan mellettünk, ha a gondolati és érzésvilágunk, valamint az ezekből születő tetteink összhangban vannak. Hogyan lehet ezt elérni? Élj szíved szerint, pucold le a felesleges gondolatokat, rendezd a lelki és gondolati világodat, s bátran, felvállalva önmagadat tedd meg azt, amit a szíved súg.”  

/Kováts Róbert/

 Márai Sándor:

Kínai mese..

– Szóval – mondta a nő -, eljössz?…

A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta, lesütött szemekkel:

– Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élet egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat, férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben, egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először? …

Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: “No, jere már!” A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához és ott élt tovább, némán és csodálkozással szívében. Tudniillik, a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.

– Igen – mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. – Szóval, eljössz?…

– Jó lenne – mondta udvariasan a férfi, begombolta kesztyűjét, s kalapját kereste. – Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.

 

Lelki számvetés

Az igazság pillanata. Amikor levesszük a hétköznapi álarcot és tükörbe nézünk. Év végi lelki rituálé.

Sokan sokféleképp végzünk számvetést. Van, aki átgondolja, mire büszke, mit ért el az év során, miben fejlődött. Valakinél a hódítás sikere lehet a mérce vagy az élvezetek hajszolása. Másnál a különféle elvárások túlszárnyalása. Vagy a spontán cselekedetek: emberi helytállás, baráti segítő jobb, egy őszinte visszajelzés egy beszélgetés során.

Ahogy rápillantunk tükörképünkre és megfigyeljük arcvonásainkat, milyen érzéssel találkozunk? Milyennek látjuk önmagunkat a számvetés pillanatában? Mi rajzolódik ki arcunkra és mit érez közben a lélek?

Hogy érzi, mennyire tudtunk a hétköznapok során önmagunk lenni, önmagunk lelki egészségét képviselve élni? Mennyire voltunk önzetlenek, támogatók, a másik fájdalmára rezonálók? Mennyire tudtunk a saját lelki békénk érdekében a másiknak megbocsátani? Mennyire tudtuk önmagunkat a tenyerünkön hordani? Mennyire voltunk boldogok? Honnan vártuk a boldogságot: egy kapcsolattól, a másiktól, a szerencsétől? Vagy belső elégedettségünktől? És sikerült rátalálnunk?

Ne hibáztassuk önmagunkat, ha elégedetlenek lennénk. Fogadjuk el, hogy amit tettünk, a legjobb szándékunk és aktuális önismeretünk szerint tettük. Vállaljunk felelősséget saját cselekedeteinkért, saját életünkért. Törődjünk magunkkal, hiszen ugyanolyan fontosak vagyunk, mint bárki más e világon. Ne helyezzünk másokat önmagunk elé.

Engedjük el a megfeleléskényszert, a másik kedve szerint cselekedve nem leszünk jobban szerethetők. Helyette tanuljuk meg fogadni a lelki közeledést, amikor érkezik, és ne onnan várjuk a szeretetet, ahonnan nem tud jönni.

Ne próbáljunk másokat megmenteni vagy megváltoztatni. Értsük meg, milyen nyereség után sóvárgunk a másikkal való kapcsolatból, majd találjuk meg önmagunkban ezt az erőforrást. Engedjük el az ártó kapcsolatokat. Közben őrizzük meg ezekből a szép emléket, a későbbiekben ehhez, mint erőforráshoz bármikor visszanyúlhatunk.

Vegyük számba csalódásainkat, sérelmeinket, tegyünk kísérletet arra, hogy megértsük, mit akartak tanítani nekünk. Majd figyeljük, ahogyan a fájdalmat, ha már magunkban átdolgoztuk, mint a levedlett kígyóbőrt, hátrahagyjuk.

Találjuk meg magunkban a lelki békét, hogy a tükör előtt állva megpillanthassuk a lélek könnyűségét.

 

Csak egy csend-darabkát
Szeretnék a mindennapok édességéből...
A lelked vágyát, amikor minden belém vág...
Legyen a kezed érintése oltalom, áldás.
Mert minden éjjel meghalok és
Hajnalban feltámasztanak az angyalok...


A te ölelésedet pergetik szitálón
A halk ködök szemeimre és
Ármányok álszentsége fullaszt...
Hűvös a szél és lassan itt az ünnep.
Szárnyakat és szivárványt
Lopni, elvenni nem lehet akarattal...


Csak egy szeletke, szavakkal
Teleszórt parazsat kívánok...
Tedd jól a szívemre, aztán
Felveszem a nyári kalapom,
Felnézek az életemre...
Mondd, hogy elbírok minden követ!

 

Hogy mire szeretnék emlékezni, ha majd ráncos,remegő kézzel nyúlok egy csésze kávé után, egy meghitt hajnalon? Jelentéktelennek tűnő mozdulatokra. Másodpercekre, amik alatt a mennybe repítettél aztán meg a pokolba löktél. Az első pillanatra mikor megkívántalak, az érintésedre,és ahogy a testemmel bántál-mint mikor a zenész simogatja a hangszerét...az illatodra, amit mindig éreztem, ha vágyakozva csókoltam ott a füled tövében,azt a picike pontot. Az útra akarok emlékezni, ahogy eljutottam hozzád és a sötét percekre, mikor a saját gonoszságommal vívtam csatát! Az akadályokra, amik valahogy sosem akartak elfogyni, mert mire legyőztem az egyiket, már várt rám a következő! A küzdelmeimre, a kétségbeesett lélegzetekre, mikor zihálva kerestem a kiutat, és nyugalomért könyörögtem Istenhez. Arra akarok emlékezni, hogy ember voltam, hogy nő voltam, szerető, vágyat keltő édes kísértés, máskor meg harcos katona, üvöltő fenevad. Arra akarok emlékezni, hogy mindent igazán megéltem. Mindent, amit csak kaptam az élettől!

Őri István:

Álomtakaró..

Álmaidból szőjj puha takarót,
s terítsd magadra,
mert kint hideg van.

Sződd nagyra,
hogy nekem is jusson belőle,
mert én is fázom.

Sződd még nagyobbra,
hogy mindenkit betakarhass vele,
mert hideg a világ és idegen.

Énekeld el az álmaidat,
és táncolj hozzá.
Dalod legyen melegem, táncod erőm.

Serény kezekkel öltsd a szálakat,
készítsd el hamar, mert fázom.
Siess, hogy minden a helyére kerüljön,
mielőtt lemegy a fény.

Énekelj nekem,
suttogva tündér-éneket,
hogy gyönyörű álmunk legyen,
míg csendben alszunk,
s feledjük a fagy-sötét éveket.

Boldog Új Évet.. :)

 

Boldog Karácsonyt :)

 

THE FIRST NOEL

 

 

Karl May: 

Szenteste..

"A szenteste! Karácsony! Micsoda édes zengésű szavak! Hogy megtelik a szív a rájuk való visszaemlékezésben! Gyermekkoromra gondolok s arra a sok szép karácsonyestre, amit családom körében eltöltöttem, a viaszgyertyák fényére, a kis csilingelő csengőre, a fenyő pompás illatára, boldog, gyermeki örömömre. De más karácsonyesték emléke sem mosódhatik el emlékeimben, olyanoké, melyekből hiányzott minden vígság, boldogság, de amelyek mégis - mindennek dacára is, megtartották varázslatos szépségüket."

 Ron Cristian:

,Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai."

:)

 

 

Antonio Vivaldi - Winter (Nik ID remix)

 

Sárhelyi Erika: 

Téli hajnal..

Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.  

 Petőfi Sándor:

A téli esték..

Hova lett a tarka szivárvány az égről?
Hova lett a tarka virág a mezőkről?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldus, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Úgy áll a hidegben s didereg... az ínség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, előttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja őket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét ő jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
„Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitől nincs messze az élet határa,
Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
Mit is törődnének a multtal? az élet
Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhős eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körűl
Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Űzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol.
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bőgő mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába’
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelő ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?  

 William Henry: 

A tél szépsége..

Ugye, szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye
nyáron a méh- s virág-zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban ireg-forog?

Most tél van, beállt a patak:
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.

Köszöntlek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

(Szabó Lőrinc fordítása)  

Sándor Ernő:

 Adventi hajnal...

Alföldön, fákon zúzmara,
adventi hajnal zápora,
ezüst mezők, ezüst világ…
Szobánkban csend és béke van,
karácsonyt vár a kisfiam.

Ezüst mezők, ezüst világ,
ti visszatérő szent csodák,
ó, szép adventi hajnalok!
Lelkemben halkan zengenek
rég elfelejtett énekek.

Ó, szép adventi hajnalok,
Istent dicsérő angyalok,
bús tájon, íme, zeng a szó:
az éjszakának vége már,
megtartó Krisztus erre jár…

Bús tájon íme zeng a szó:
Istennel élni volna jó
az ég alatt, a föld felett,
s üdén, miként a kisfiam,
Jézusra várni boldogan.

Az ég alatt, a föld felett
pusztítva jár a gyűlölet…
Adventi hajnal zápora
e csendes téli reggelen
nyugodj meg fájó lelkemen.

Adventi hajnal zápora,
új boldog élet mámora
ó, hullj reám, ó, hullj reám!
Hozzátok el a nagy csodát
ezüst mezők, ezüst világ!

Juhász Gyula:

 Karácsony felé..

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra régi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Szép napot :)