Márai Sándor:

Kínai mese..

– Szóval – mondta a nő -, eljössz?…

A férfi hallgatott. Kesztyűjét húzogatta, s ezt mondta, lesütött szemekkel:

– Hallottam egyszer egy mesét. Természetesen kínai mese volt. Így szólt: egy távoli tartományban élet egy férfi és egy asszony. Nem ismerték egymást. Egy reggel úgy érezték, hangot, üzenetet hallottak, parancsot kaptak: ezért felkeltek nyughelyükről, mint az alvajárók, elindultak egymás felé, elhagyták otthonukat, férjüket és feleségüket, elhagytak mindent és mindenkit, hogy találkozzanak végre az élet sötét erdejében, boldogak és egyek lehessenek. Így vándoroltak, igézetben, egymás felé. Pusztaságokon haladtak át, s egy sötét erdőbe értek. Az erdőt patak választotta ketté, s ők a patak két partján közeledtek egymás felé, a parancs értelmében, csukott szemekkel, boldog és néma mosollyal. De a patakon keskeny palló vezetett át, oly keskeny, hogy egyszerre csak egy ember lépdelhetett végig a törékeny deszkán. Ezért megálltak, a patak két partján, szemközt egymással, vágyódva és mosolyogva, s tétováztak, melyik induljon el a másik felé először? …

Akkor a nő ezt mondotta, halkan és bensőségesen: “No, jere már!” A férfi felnézett e hangra, szemét dörzsölte, a nőt nézte, az égre nézett, aztán csendesen megfordult, s visszament életébe, családjához és ott élt tovább, némán és csodálkozással szívében. Tudniillik, a nő idő előtt szólt. És egyáltalán nem szabad szólni. Meg kell várni, amíg a férfi, kérés és felszólítás nélkül, végigmegy a pallón. Ez a kínai mese.

– Igen – mondta a nő, és szeme megtelt könnyekkel. – Szóval, eljössz?…

– Jó lenne – mondta udvariasan a férfi, begombolta kesztyűjét, s kalapját kereste. – Sajnos, délután tárgyalásaim vannak. Ezen a héten egyáltalán kissé sok a dolgom.