MERRY CHRISTMAS - IT CAME UPON A MIDNIGHT CLEAR

 ”Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?”

/Márai Sándor/

 Wass Albert:

Fenyő a hegytetőn..

Aki odatette,
úgy rendelte:
a tetőre kiállj!
se fagyban, se szélben
meg ne retirálj!
Verjen a vihar!
Sorvadj el a napban.
De soha se mással:
de mindig magadban!

Aki odatette,
azért tette oda,
mert nagyon szerette.
Vad vihar-kezével
verte, ostorozta,
hogy azt a pogány lelkét,
azt a dacos lelkét
hófehérre mossa.

Köszöntés..

 

 

Túrmezei Erzsébet:

Adventi éjszaka..

Fehér takaró,
ezüst fénytartó,
valót eltakaró.
Mintha nem volna más,
csak ez a ragyogás:
titokzatos, csodás.
Nincsen se hang, se zaj,
nincsen se seb, se baj,
se sóhajtás, se jaj
Se bün, se szenny, se sár,
se szin, se könny, se kár,
csak hó és holdsugár.
Hiszen igy volna jó.
De nem ez a való.
Csal a fénytakaró.
Alatta szenvedés,
szenny, sár, elfödni és
elrejteni kevés
a hó és holdsugár.
De Valakire vár
a holdfényes határ.
S ez az adventi, mély,
havas és holdas éj,
titkot tud: Jön!

 Ne félj!

 Babits Mihály: 

Adventi köd..

 
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
 
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
 
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
 
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
 
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?
 
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
 
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
 
Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek..

Köszöntelek.. :)

 

The Second Waltz - André Rieu

Emlékezés..

 

Sok emlék forog napok óta a gondolataimban. Hétfőn lett volna a Húgom születésnapja.. aki nagyon korán itt hagyott. A Szüleimnek a házassági évfordulója a Húgom születésnapjára esett.. sokat nevettünk, hogy ő volt a házassági évfordulós ajándék.

 A szülőknek nagyon nehéz lehet a gyerekeiket eltemetni. Sajnos az én Szüleimnek ezt nem egyszer, de többször is át kellett élni :( A Húgom után a Bátyámat is el kellett engedjék. 

Ma lenne az Édesapám születésnapja. Sajnos Ő sincs már közöttünk. Édesanyámat pár év után követte abban a reményben, hogy fent újra együtt lesznek azokkal akiket itt elengedtek.

Nehéz napok ezek számomra, néha mosolygok egy egy történeten, aztán a könnyeim hullanak, Velük álmodok és reggel a hiányuk még fájdalmasabb. De hiszem én is, hogy újra találkozni fogunk.

A napok gyorsan mennek, de nincs olyan nap, hogy ne jutnának eszembe azok akiknek az életem köszönhetem, akikkel együtt nevettem, akiket imáimban naponta megköszönök, hiszen egy család voltunk.

 

    

    Ady Endre :

   Őszi éjszakán..

A szél ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe énnekem.

Hiába száll agyamra mámor
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor aztán vége volt
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt

Mikor a szél fülembe súgja,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan!

 Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,

söprik nyers szelek.

Heggyé tornyosult a felhő.

Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,

nyirkos fák alatt.

Nem tudom már, merre térjek,

honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében

szunnyadó telet.

Éneklek a vaksötétben

lámpásul neked.

Üdvözöllek :)

 

 Auth Csilla: Nem tudok nem gondolni rád..

 Tóth Andrea:

Emlékezés..

Rég volt...már nem is emlékszem

fázott az őszi falevél az ablak alatt

azon a meztelen kócos éjjelen

puhára feküdtek a fésült szavak

Tél volt...a hó roskadt már a ház tetején jégcsapok nyúltak könnybe

lábadt szemmel az eresz elején

Szép volt...talán igaz sem volt

álmod táncolt vágyam tenyerén

felhőket hímeztünk csillagot varrtunk a mindenség peremén

szálltunk- zuhantunk féltünk de mulattunk éltünk-meghaltunk

csak egymásban szakadjunk

Elmúlt...már alig emlékszem

kicsit lassult szívverésem

bekopogott az eső az ablakon

azt hittem Te jöttél haza

nem tudom lehet holnap

kimegyek viszek friss virágot

ha nem esik egész éjszaka

 

Notre Dame de Paris Belle Georgian Pop

 

 Fjodor Tyutcsev

 A szép őszi estében..

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/

 Kosztolányi Dezső:

Őszi reggel..

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem
.

JRR Tolkien​:

Az út örökké megy tovább​..

Az út örökké megy tovább,
szirtek fölött és fák alatt,
nap nem járta barlangon át,
fürge folyó mentén halad,
halad havon, mit tél szitált,
virágok közt a nyári réten,
pázsiton át és kövön át,
holdsütötte hegyek tövében.​

Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármilyen messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen.​

 

Neked..

Az időt ajándékoznám neked.

Múló századokat,

rövid órák hosszú perceit,

röpke pillanatokat

örökkévalósággal összefonódva,

évezredeket,

időtlen időket.

A múltat, ahogy jelenbe öltözve

forog be a jövőbe,

s nincs eleje, közepe se vége.

Egymást váltó évszakokat,

szüntelenül hulló havakat,

télből vetkőző tavaszokat,

el nem maradó nyarakat,

arany avarokat.

Minden naplementét és hajnalt,

minden éjjelt és nappalt,

a gyümölcsök zamatos ízét,

az ég örök kék színét,

a szellő nyugtalanságát,

a folyók rohanását,

az esők szakadását,

napórák árnyékát,

csillagok játékát,

és a végtelent.

Homonyik Sándor: Sose búcsúzz el..

 

 

Simonyi Imre:

Csak még egy percre...

Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt üt az óra
s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére.

 

"Amikor elmennek a gyerekeid. Amikor kicsit meghalsz. Amikor meg kell tanulnod, mennyit kell egy emberre vásárolni.

Az üresség sokáig ott marad utánuk. Ha mozdul a kilincs, felkapod a fejed: talán megjött.

De nem jött meg. Száz, vagy ezer kilométerre van tőled.

Lassan megszokod. Belakod az új életedet. Tudod, hogy elég hetente egyszer bekapcsolni a mosógépet. Tudod, hogy ahová leteszel valamit, azt ott fogod találni.

Természetessé válik az, hogy interneten, telefonon beszélsz velük. Már fel sem tűnik. Nem fáj. Nem annyira. Nem mindig.

Persze vannak napok, amikor görcsbe rándul a szíved. Olyan rossz érzésed van, magad sem tudod az okát. Csak nem érte baj valamelyiket? Alig várod, hogy jelentkezzenek, hogy beszélhess velük. Hogy lásd: minden rendben. Lassan megnyugszol, már csak néha vannak rémálmaid. Mert félted őket. Mindig.

Aztán mondják : jövünk haza!

Lesz minden, hogyne lenne. Minden, amit csak szeretnek. Minden, amit ők maguk is meg tudnak főzni, de az nem olyan.

Izgatottan készülődsz. Hamarosan átölelheted őket. Persze igyekszel majd úgy tenni, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy megjöttek.

Nem mondod el, hogy végig aggódtál.

Itt lesznek és újra zajos lesz a ház.

Zaj van, nevetés és mindenki mondja a magáét. Annyira jó így.

Készülsz és közben néha beléd hasít valami. Mint egy beágyazódott tüske, ami felsajog olykor. Mert tudod, hogy elmennek újra. Már most készülsz a fájdalomra. Mert fájni fog újra.

Úgy kell majd megszoknod a hiányukat, ahogy annyiszor megszoktad már. Lassan, ahogy az élet hozta. Amikor óvodások lettek, egy kicsit elvették tőled őket. Aztán iskolások. Gimnazisták. Még érzed a frissen fürdetett baba-illatukat, amikor másik városba költöznek, mert ott van az egyetem. Akkor már ritkábban jönnek. Az már kicsit nagyobb halál. Végül elmennek, mert így kell lennie. Ez a természetes. Élik a maguk életét.

Örülsz, hogy sikerült, hogy megtalálták a helyüket. Akkor is, ha az a hely messze van attól, ahol Te vagy . Legalább sikerült. Biztonságban vannak. Van jelenük és van jövőjük.

Jönnek és elmennek , de belőled egy darabot elvisznek. Akkor is, ha talán nem is tudják.

De! Tudják, hogyne tudnák. Mindent tudnak. Jó emberek, te nevelted őket ilyenné.

Fájni fog, de megszokod majd újra a hiányukat.

Nekem talán könnyebb így, hogy elmondhatom. Az internet annyi mindent elbír. Örömet, fájdalmat...

A fájdalom várhat.....most boldogság van."

Forrás: Internet

 

Márai Sándor: Mennyből az angyal..

 

 „…A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem.”

Bibó István (1956)

1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napja.

 

Heltai Jenő:

 Szabadság..

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

És győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle….

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg : szabad csak az,

Aki oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb akarsz lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jótestvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak…

Gyáva rab vagy.

 

Pacsírta: Megsárgult levél..

 

 

Szilágyi Domokos: 

Őszirózsák ..

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt – hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem , a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

 

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz.. 

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel

 

Celine Dion

"Nem tudható kinek mit jelent a sorsa. Arcot látunk, néha gyűrten, néha festék alá rejtve, de azt, hogy mit hordoz, fájdalmat, vagy épp szárnyat rejt a nagy kabát, nem látjuk. Nem tudhatjuk, mit jelent a kereszt, amit látva legyintünk, és tovább megyünk. Megyünk, hangtalan. A szürke égbolt alatt azonban mindannyian ugyanarra vágyunk. Picit könnyebbre, picit színesebbre, egy halvány reményre, magára a pillanatra. Arra az egyetlen igaz pillanatra, amikor érezzük, most kerek ez a szögletes világ. Amikor érzed, az esőcsepp táncában, az ablakon, vagy a hidegben az arcodon, élsz! Mert ezernyi bajjal, nehézségek árán, nevetve vagy sírva, de élsz. És hozzon bármit ez a szeszélyes, mégiscsak csodálatos élet, egyetlen vágyunk van. Tartson. Még!"

(Todorovits Rea)

"Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet csoda nélkül élni!"

(Márai Sándor)

"Az idő olyan orvos, ami a legtöbb emléket széppé, a fájdalmasat elviselhetővé teszi. A szívedben őrzött képeket pedig aranyba foglalja."

(Léria Dipán)