Elmentél Anyám..

Hajad ezüstjével szökött meg

a novemberi szél.

Utolsó sóhajod sietett utána.

Kicsi szobádba már

beköltözött a Tél.

Jég, zúzmara jár a nyomába. 

Elmentél Anyám 

Tovasuhantál a kenyérért 

sorban állók sóhajával,

beteljesületlen vágyaid

végtelenbe futó vonatával.

Elmentél, Anyám

De lásd, én itt vagyok.

Virágot hoztam néked.

Térdre hullok és remegő kézzel

simogatom meg emléked.

Köszönni jöttem.

Megköszönni a kincset,

amit adtál.

Mert már tudom,

gazdag vagyok.

Gazdagabb a leggazdagabbaknál.

Koporsóbazárt, szótlan ajkad

suttogta el nekem a Titkot:

Szíved egy kincstár.

Ne tékozolj soha, de mindig

másoknak is adjál.

Ha mindig tudsz adni,

van helyed e Világban.

S majdan boldogan fürödsz meg

a csillagok porában.

Wöerös Sándor:
Boleró..


Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, 
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át 
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, 
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, 
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad 
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, 
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, 
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán 
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, 
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk 
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, 
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk

Zelk Zoltán: 
Csak téged..


Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Csoóri Sándor:
Ekkora szerelem előtt

Ekkora szerelem előtt
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg,
kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.

Ekkora szerelem elől elbujdosom,
hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggy íz a szádon,-
apránkint fald föl árvaságom!

Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.

 

Radnóti Miklós: Szerelmes vers..

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,

hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!

s nem szeretek már soha mást.

József Attila:

Kész a leltár..

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

újságot verset-mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Zágorec-Csuka Judit
Szerelmes vers


Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.


Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.


Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.


Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára. 

Zágorec-Csuka Judit: 
Érosz tüze
Hiányzol mint fáknak a júniusi eső,
hiányzol mint hóvirágnak a téli napsütés,
hiányzol gyereknek a játék,
hiányzol mint holdfénynek a nap sugara,
hiányzol mint minden, ami pótolni tudná
hiányod, távozásod, kezed melegét,
szemed fényét, érintésed könnyedségét,
mint mindent, ami te vagy, voltál és leszel
nélkülem.  

Gámentzy Eduárd: 
Hazudni szépet

-Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
-Csak igazat ne!...Az fájna!
Tedd meg!..Csak egyszer, utoljára..  

Gámentzy Eduard:
Emlékszel? 

-Emlékszel?
Függönyök mögé zártuk a napot.
Nem akartuk,
Bántott a fénye.
Másnapos ingeink gyűrődéseit,
Takartuk puha éjsötétbe.
Gyufával gyújtottam holdvilágot,
Sápadtat, szelídet, álmodót.
És bejött akkor a Göncöl-szekér
A szobába, s én csak álltam ott
Mozdulatlan csodálattal.
Mert tudtam, hogyha mozdulok,
Ha eloltom azt a cigarettát,--Kialszanak a csillagok.  

Nadányi Zoltán:
Sokáig várattál magadra...

Sokáig várattál magadra,
pedig hogy vártalak.
Lélekzetfojtva, szívszakadva,
virágos fák alatt.
Vártam, hogy felvirít virágos
ruhád a fák alatt,
virágoktól kábán, virágos
szavakkal vártalak.

Sokáig várattál magadra,
leszálltak a ködök.
kopasz ágak közt fennakadva,
egy szál levél zörög.
Lehervadtak mind a virágok,
virágos szép szavak.
Vigyázok, meg ne láss. Vigyázok,
hogy meg ne lássalak.

Szabó Lőrinc:
Őrizni fogsz..

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak - Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

SZABÓ LŐRINC:
Nefelejcs..

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

Komáromi János:
Őszből a télbe..


Őszi zöldek vörösbe, 
Sárgába vegyülnek. 
Levelek az ágakról 
A fák tövébe ülnek 
Párás sötét felhők 
A magasban úsznak, 
Az ég csatornái 
Meg-meg csordulnak 
Szél zörget kopaszodó 
Őszből a télbe

Fa-csontvázakat, 
V betű vonul az égen 
Távozó madár csapat. 
A fények fátyolosak, 
Opálos-mélabúsak, 
A virágos kertek 
Tej-nedves ködbe burkolódznak 
A Napkorong nem izzik, 
Csak fáradtan parázslik. 
Fénye gyakran nehéz, 
Sűrű párákon át látszik. 
Dér csípte meg 
A barna naspolyát, 
Reggelente hó nélkül 
Hófehér a határ. 
A Nyár heve messze, 
Az ősz szendereg. 
Minden a télre vár, 
Pedig már megérkezett. 

Áprily Lajos:
Találkozunk még tündér hónapom ..


Azúr szemed, látom, már messze néz,
sziromhavas lábad indulni kész.
Völgyünk csodája, tündér lányalak,
év gyönyörűje, hogy marasszalak?
Mi tudna késleltetve hatni rád?
Iszalagokkal kötném meg bokád.
A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
útrekesztő bozóttá nőjenek.
Szövetkezném a völgy rigóival,
legyen daluk kötő varázsú dal.
Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
állja el agancsokkal utadat.
Tél - nyűtte testemet vetném eléd,
hogy lefogjam lábad lendületét.
Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
találkozunk még, tündér hónapom?

Szabó Lőrinc: 
Örök változás...

Ne szégyelld! Nap kél, nap száll. Arcodat
építi-bontja perc és gondolat,
ég felhőit a szél. A tavalyi
hóra gondolsz? Eltűnt? Az igazi
bökkenő itt is más: a hova lett
nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb
a beszéded, de csupa mozdulat,
mint a Kezdeté: főnév-ragokat
rügyez s jelzőbe borul az ige:
isten van a nyelvtanban: amibe
kapcsolni tudsz, amire van szavad,
mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt
csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én?
Megközelíthetetlen, mint a fény,
ama Vaké, a titok: rostjaink
szétszárnyalnak, lazuló rácsain
szökik a lélek, nem is egy, de száz.
Mi vagy? Ne szégyelld: örök változás!

Wass Albert:
Első tavaszi vers..

Szél jött.
A Nagyerdőnek súgott valamit,
Péterfián dalolt egy keveset,
aztán végigszaladt a korzón:
alighanem valakit keresett.

Lány ment a korzón.
Szép szőke haja
Könnyebb volt,mint a lepke lenge álma,
Diáklány volt.
Ez volt az első tavaszi délutánja.

Mellette egy legényke ballagott,
poétaféle,nótázó diák,
Szívében dal,
a lány kezében korai virág.

Mi sem kellett több a jókedvű szélnek:
beszáguldott a diákszívekbe,
kiseperte a szürke ködöket,
az ólomlábú gondokat kiverte,
s beszórta őket tavaszi virággal.
-Hohó!-riadtak össze a szívek.
Hohó....a szél nevetve elszaladt...
Két csodálkozó szempár összenézett,
fény gyúlt:
valahol tavasz lett ezalatt.