Devecseri Gábor:
Imátlan ima..


Befejezni a napot szépen,
bízni az óra örömében,
az álom hajóján kivárni,
szeretteinknek jót kívánni,
élőnek, holtnak, szeretteink
szeretteinek szép rend szerint
örömet kívánni mindahánynak,
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.

       

 Nemes Nagy Ágnes:
         Október..

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.
Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátú cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.
Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasú gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.
Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki messze úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza,
– hallani, amint tántorog.

Reményik Sándor:
Csipkebokor..


Oly közönséges, árva kis bokor,
körülte gaz nő, állat rátipor,
ember véresre sebzi magát rajta,
a szitkot, gúnyszót özönével hallja.
Ő mégis rendületlen hittel várja,
hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
s akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
a lángjában az Isten megjelen.

       

           Kányádi Sándor:
          Pipál a hegy...

Pipál a hegy, s a hegy alatt
pipál a kémény.
Üresen tátong, nem ül a
gólya a fészkén.

Csupán a varjak csapata
portyázgat erre-arra.
néma a kert, elcsörrögött
belőle a szarka.
A verebek még gondtalan
bukfenceznek a porban.
Süt még a Nap, de melege,
a melege már hol van?

 

Jó reggelt kívánok.. :)

 

Szép napot kívánok.. :)

Áprily Lajos:

Őszi rigódal..


Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán.
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka-, s gerleszó.
Ha pártaian, s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán.
A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

Áprily Lajos:

Őszi muzsika..

Galonya felett most a szél

az erdő lelkét rázza-rázza.

Suhogásában megremeg

a vadászház borona-váza.

 

Aranypénzét a megrohant,

riadó bükk jajgatva szórja.

A csapkodott, habos patak

piros levelek úsztatója.

 

Hisztériás harkály sikolt -

Jaj, ha a nyárba visszaszállna...

Az üszkös csonkfenyők között

a szélcsapástól hull a málna.

 

A dorongúton a vihar

eszelős pásztorlányt daloltat.

A szomszéd málnavész körül

bozontos medve szimatolgat.

 

Egyszer a sors odasodor.

Valami vár, talán a végem.

A békesség, borona-ház,

patakparti remeteségem.

 

A könyveket elhullatom,

egy lesz velem, Antigoné tán.

Írt szépségből csak ő marad

a havasi külön planétán.

 

A napjaim vasárnapok,

magam a lázas, régi gyermek.

A bükkökön nyestet lesek

s örülök mohának s epernek.

 

Ha vendég jön, vendégeim

pásztorgyerek s esztena-lánya.

Rétemnek sok virága lesz,

nekem csak egy: a genciána.

 

Ritkul a csokra s elmarad,

síró madár a házra röppen.

Kék-szajkótollas kalapom

megvizesül az őszi ködben.

 

Hűlő ködökből hó ered,

kék hóteteje lesz a háznak.

Csereklye-tűz. A farkasok

az Istenszéken orgonáznak.

Áprily Lajos:

Októberi séta..

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

 

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll. 

 

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét. 

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint. 

 

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár. 

 

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét. 

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.

Arany János:

Nem kell dér...

Nem kell dér az őszi lombnak,

Mégis egyre sárgul:

Dér nekűl is, fagy nekűl is,

Lesohajt az ágrul.

 

Nem kell bú az aggott főnek,

Mégis egyre őszül:

Bú nekűl is, gond nekűl is

Nyugalomra készül.

 

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,

Ősze is már késő:

Hogy' pereljen sorsa ellen

A szegény lomb és fő!...

Várnai Zseni: Jó lenne hinnem..   Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, Itt leng köröttem testetlen alakban, S körülcsókolja síró arcomat, Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban Teéretted. Jó lenne hinnem, hogy a lelked él Egy más világon, szép fénylő planétán, Ott vársz reám csak, zengve, boldogan, Míg elfáradok e bús földi sétán A hozzád megyek. Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, S egy új élet fénylő palástját hordod, És nézed, nézed az én könnyeim, Ki elvetettél minden földi gondot, S felém hajolsz. Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, Ki csillag voltál itt a földi porban, És istenlelket csókoltál belém, Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan, Az nem lehet. Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él, E földi kíntól mentesülten, fénylőn, Mi vagyunk csak, kiket siratni kell, Kik itt maradtunk fájdalomban élőn Tenélküled. Tündöklésem szép idején nem néztem a tükörbe én, két kisgyerek szemefénye volt az arcom tükörképe, s szólt a szívem: - Édes lányom, ki a legszebb a világon? - Te vagy a legszebb, anyám, hidd el nékem igazán! - Édes fiam, mondd meg nékem: ki a legszebb e vidéken? - Édesanyám, Kedvesem, nincs nálad szebb, senki sem! - Csillagtükrön néztem arcom, mint egy tündér királyasszony, aki hol volt... hol nem volt... de ez nagyon régen volt. Fiam elment messzeségbe, nem nézhetek a szemébe, s másnak mondja: - Kedvesem, nincs nálad szebb senki sem!... Kislányomból kisasszonyka, csillagszeme rám ragyogja, mint egy fényes tükörkép: - Szebb a jóság, mint a szép! Tó tükréhez megyek s kérdem, ki a legszebb a vidéken?... Tó tükrét a szél kavarja, arcom girbe-gurba rajta... - Hamis a tó! - Futok messze, csorba tükör a kezembe, csorba tükör felel nékem: - Nem az vagy már, aki régen! Kedves, öreg Szülőanyám, Te mondjad meg, de igazán, elhervadtam, csúnya vagyok? Édesanyám szeme ragyog: - Hidd el nékem, édes lányom, te vagy a legszebb a világon... S ahogy szólott, könnye fénylett, arcom benne tündérszép lett. .

 Wass Albert:
Az emberi lélek..

Volt egyszer egy ember, aki szépnek látta a világot, akinek nem voltak ellenségei és aki azt hitte, hogy megelégedett.
De volt három barátja.

Az egyik minden nap arról beszélt neki, hogy mi csúnyát látott a világban. A másik folytonosan fogadkozott, hogy megvédi az ellenségek ellen. A harmadik azt vitatta, hogy csak a gonosz ember megelégedett egy ilyen bűnös társadalmi rendszerben.
Addig, amíg az ember elhitte mindezt és felakasztotta magát az erdőben egy fára. A három barát pedig összeült búsulni a fa alá és azt mondták:

Szegény meghalt ugyan, de fontos, hogy mi hűséges barátai voltunk.
Valahányszor a barátságról gondolkozol, jusson eszedbe ez a kis történet. És gondolj a következőkre:

1. A barátság nem azt jelenti, hogy jogod van beavatkozni embertársad belső életébe.
2. A barátság nem hatalmaz föl arra, hogy tapintatlan és neveletlen légy.
3. A barátság nem azt jelenti, hogy valaki korlátlanul önzéseink rendelkezésére áll.
4. A barátság nem jogcím arra, hogy jellemhibáinkat feltétlenül és kötelességszerűen megbocsássák.
5. A barátság nem arra való, hogy valakit meggyőzzünk a magunk álláspontjának igazságáról, mindössze arra alkalmas csupán, hogy mások álláspontjait megértsük.
6. A barátság nem kér, nem követel, de nem is ismer áldozatokat.
7. A barátság oka nem lehet sem a véletlen, sem az egymásrautaltság. Még kevésbé azonos világnézeti beállítottság, vagy politikai célkitűzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.

Az emberi lélek valami olyan titka ez, mint a zenének a hangok harmóniája. Nem azonosak, de kiegészítik egymást. Az igazi barátság olyan az emberi világ diszharmóniájában, mint egy finom, halk akkord.

Gárdonyi Géza:
 Mikor itt vagy..


Mikor itt vagy a szobában
mintha telis-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres lesz egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.

Gárdonyi Géza: 
Ima..
 

Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.

jó reggelt.. szép napot . :)

Fjodor Tyutcsev:
 A szép őszi estében
 

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

/Szabó Lőrinc fordítása/

Dsida Jenő:
Őszi dal..
 

Őszi levélke
Őszi szél hajtja,
Nyitva az ablak,
Berepül rajta;
Sápadt kezemre
Leül pihenni...
Pihenj levélke
Nem zavar senki!

Amíg ringatlak,
Amíg becézlek,
Aludj és álmodj
Tündérmeséket;
Aztán menj tovább
Csendesen, halkan...
Hogy itt tartsalak,
Nincsen hatalmam.

Te előtted már
Lehullt a fátyol
Arról a titkos
Sejtett világról,
Ahonan senki
Vissza nem tért még,
S viszontlátsz sok-sok
Levéltestvérkét.

Lesznek közöttük
Kikért remegtem,
Kik után vágytam,
Kiket szerettem
S kiket a zord ősz
Elragadt mégis...
Súgd meg nekik, hogy
Megyek már én is...

Dsida Jenő:
Az elmúlt nyárhoz..


Ki a himnuszod dobját verte,
azoknak bíbor rózsát
osztogattál szerte
és behintetted őket nyári jókkal,
perzselő tüzes, afrikai csókkal
- és lábad nyoma most már messze ég.

Nézz vissza még!

Ki a dalodat sohse zengtem,
nézzél arcomba, szánj meg engem,
fürössz ki finom, hófehér sugárral
s ha nem is kacagósra,
de mosolygóra moss át! -
Csókolj meg szépen, hűvösen
s adj egy hervadó, sárga rózsát!...

Jó reggelt.. szép napot :)

Kiss Gabriella:

Ősz, Te..

Te fodros lelkű, bánatos képű.
Hogy szeretem én azt a busongást, csalót,
képzeltet, mivel mesterien csapod be
a még nyárban fürdő szíveket.
Elmosott, megáztatott, emlékekkel teli arcot.
Megsimogatsz, megsimítom. Meleg
illattal, forró érzésekkel, hűvösen érkezel.
Hozol beszélgetéseket és ölelést,
félresikerült szerelemmel.
Már mind az enyém volt. Felülírod,
mit én három évszak alatt felülírtam.
Szentimentális bolond, egy elkerülhetetlen
rezzenés vagy, sárgás-barnán, vörösen
készülődsz. Nem várunk már sokat rád.
Nyakat barátkoztatsz puha sállal, kabát
gombját pattintod le reszketőn, s vetkőzöl
párát, villámot, édes teraszos illúziót.
Éjjeli muzsikaszó mellett lopod
be magad a nyitott ablakokon,
és csókolsz libabőrt érkezésed jeléül.
Reggel kedves, bágyadt ajándékod a küszöbön,
a piros masnit türelmetlenül bontja már a köd.

A fantázia vágtató csikóit el nem veheti senki, és álmaim tobzódásába senki bele nem szólhat.
 (Fekete István)

William Blake:
Szeretet.. 


Együtt összhang s szerelem
Lelkeden és lelkemen.
Ágaink keverve fenn
S gyökereink odalenn.

Ágainkon örömek,
Csiripelők, édesek;
Lábunk alatt halk erek:
Ártatlanság, szeretet.

Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem, amikor a levelek vörösbe és narancsba fordulnak. Gyönyörű látványt nyújtanak a holdfényben, és elképesztő változáson esnek át. A tavaszi és a nyári zöldellés csak árnyéka a fák igazi valójának, ez a buja színvilág igazi csoda, és minden áldott évben bekövetkezik, amikor az éjszakák egyre hidegebbek lesznek. Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy eltűnik a meleg.

Áprily Lajos:

Szeptemberi fák..

Bükkök smaragd színét erezve fent

az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.

Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.

Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,

bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,

hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,

hörögve összeroskad valahol.

Áprily Lajos:

Ősz..

Most már a barna, dérütötte rónán

mulandóságról mond mesét a csend.

Most már szobádba halkan elvonulhatsz

s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára

merenghetsz szálló életed dalán,

míg bús ködökből búcsút int az erdő,

mint egy vöröshajú tündérleány.

Arany János:

Nem kell dér...

Nem kell dér az őszi lombnak,

Mégis egyre sárgul:

Dér nekűl is, fagy nekűl is,

Lesohajt az ágrul.

Nem kell bú az aggott főnek,

Mégis egyre őszül:

Bú nekűl is, gond nekűl is

Nyugalomra készül.

Hátha dér-fagy, bú-gond érte,

Ősze is már késő:

Hogy' pereljen sorsa ellen

A szegény lomb és fő!...

Zelk Zoltán:
Őszi dal..


Nyári esték, víg cigány,
apró tücsök, ég veled!
Így búcsúznak a fűszálak,
virágok, falevelek.

Avar lepi hegedűdet,
köd takarja már vonód,
kikeletig nem hallhatjuk
a víg tücsök-nótaszót...

Be szép volt! A csillagok is
azt hallgatták odafenn,
s talán néha táncoltak is
égi aranyréteken.

Így búcsúztak a tücsöktől...
Szél zúg, jő a zivatar:
nyári tücsöknóta után
búcsúztató őszi dal.

Weöres Sándor: 
Marasztalás..


két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

Petőfi Sándor:
 Ősz elején..


Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Kányádi Sándor: 
Jön az ősz..
 

Jön már az ismerős,
széllábú, deres ősz.
Sepreget, kotorász,
meg-meg-áll, lombot ráz.
Lombot ráz,
diót ver,
krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
s harapja, kurtítja,
a hosszú napokat.

Rég jártam itt..
A nyár  eltelt.. sok örömével és itt ott bánatával.. Most viszont már rendszeresen szépítgetem a blogom.
Remélem sok örömet fogtok találni benne..
Egy kedves dal sorai jutottak eszembe.. "színezd újra.. színezd újra.." hát én most így teszek..

 

Kedves Látogatóim kívánok.. nagyon szép napot :)

Nagy László :
Egy kék lepke...



Egy kék lepke, meg egy sárga
hőségben játszanak,
ezüstösen zúg a nyárfa,
testemnek árnyat ad.

Sárga tarlón árpakéve,
göndörke pára száll,
életünk arannyá érve,
ez a nyár: aranytál.

Szép a lepke, ezüst nyárfa,
árpának aranya,
derekad és lábad szára
mintha rám hajlana.

Örvendezek, pedig rögtön
indulok, izzadok,
elejtek a nyári földön
sok tüzes csillagot.

Lesznai Anna :
A szó..


Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.

A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.

Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.

Hangzása halk hullámharang,
Sosem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerű,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.

Kaffka Margit:
SZERELEMDAL
( Shei Min )



Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehellet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalítban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irigylem
A boldog isteneket.

szép napot kedves Látogatóim.. :)

 Várnai Zseni:
Csodás...


Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
művésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kőbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

"Biztass, hitess vagy áltass engem,
hogy jól csináltam, amit tettem.
Emeld fejem magasra itt
a kétségek hada felett,
vond fénybe vad csikorgó útjaim,
amelyeken vacogva elmegyek
félelmeim sziklái közt,
öklömben védve a szívem,
mikor a fényben feltűnő
partok felé a hidat keresem."

Váci Mihály

Szabó Lőrinc: 
Holdfogyatkozás..


Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön, s úgy üzen felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsúzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekül
s ott játszik tovább, ezüst csöndű fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

Komáromi János:
Akkor majd.....


Amikor majd a fák levelei közül
langy szellő ereszkedik a mezőre
és csintalan mosollyal vesz
virágillatot magához,
hogy méltó ajándékot hintsen
karcsú alakod köré...

Akkor majd a szemedben
emlékek csillannak fel
és látni vélsz majd
egy rég volt kedves arcot,
egy szelíd mosolyt,
két derűs, csillogó szemet...

Akkor majd felderül tekinteted
egy felhőtlen pillanatra
és halvány, diaszerű képek
futnak át előtted
s míg könnyed mozdulattal
hajad igazítod,
hajszálaid között
megcsillan a messziről,
hozzád hódolni érkezett napsugár...

Akkor majd szíved mélyén
megmozdul valami régi szép érzés,
valami meleg, simogató, szelíd szeretet.
Olyan, mint a teremtő erő,
mint a lágyan hullámzó óceán-bölcső,
mint a levegő kék végtelenje,
mint a gondolat áradó mélysége,
mint a szerelem....

Akkor majd én is ott leszek Veled.
Leülök melléd és homlokom
kezed bársonyára hajtom.
Bódító csókok emlékét ébresztem
régi érzésektől égő ajkadon.
Simogatás leszek múltat idéző
már csak néha vágy-piros arcodon.

Akkor majd tested megremeg,
mint amikor finoman érintettem bőröd
és boldog voltam, ahogyan boldog
a forró sivatag homokján haldokló vándor,
amikor hűs víz érinti ajkait.
Mint amikor kívántalak magamba olvasztani,
valami élő elegyet alkotni testeddel
és lelked részévé válva élni tovább, benned...

Akkor majd érzel újra, érzed,
amint testedbe bújva létezem,
és amikor majd csendben leszáll
az árnyakat idéző alkony és elmossa
képzeletben melletted ülő alakom
és felállva lámpát gyújtasz, még lelkedben
utánam nézel és csókot küldesz, ahogy rég...
és csókod akkor is elér hozzám, akkor is
megtalál bár örök lesz már a létből font határ
ami közted és köztem áll...

Kun Magdolna :
Az üveghegyen túl..


Ott az üveghegyen túl, ahol a szívbe
nem karcolódnak könnyek,
lesz-e még olyan nap
olyan igazi és vidám, ahol
minden pillán rezdült sós csepp
boldogságot könnyez?
Ott az üveghegyen túl, hol égig érnek
a megperzselt sóhajok,
és a vágyserkentő gondolatok
felhőkbe repülnek,
akad-e néhány tükörsima út,
melyen a meg-megbotló lépések is
kiegyenesednek.
Ott az üveghegy határán,
ahol az élet és halál ura álruhát öltve
hazugságtól szenved,
meglelem-e azt az igazmondó csendet,
miben az öröklétű álom éber lelki őre,
óvón vigyázza kérges lelkemben
az elfásuló rendet.
Ott az üveghegyek meredek lejtőjén,
hol aranyszínben fénylik a vég
nélküli kezdet,
megtalálom-e valaha azt
hitet adó reményt,
melyben ez az elfáradó lélek is
győztes zászlót lenget

Szép napot kedves Látogatóim :)

Kun Magdolna:

Szállj velem!

Ragadj meg két karoddal!

Vond ajkadhoz ajkam!

Engedd útjára a gyönyört

lassan, nagyon lassan.

Élénkíts fel csókoddal,

lobbantsd lángra lelkem,

Perzseljen a tudat,

hogy így még nem szerettem.

Varázsolj el szép szavakkal

-életre kelt vággyal-

Bűbájt adó fényéjszakán

vad, őrült tombolással.

Ölelj szabad szívvel,

mint egy képből éledt álmot,

Mit nem engedsz el többé,

mert ez a valóságod.

Feledtesd majd velem,

hogy bűnnel telt az élet,

S a világban kóborló dac

megöl minden szépet.

Adj mosolyt akkor is,

ha könnyes lesz a szemed,

Ha már égi szárnycsapásunk

föld mélyébe veszett.

Alekszandr Blok:

Oly ismerős vagy..

Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendőben, hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogyszólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.


(Lator László fordítása)