Kiss Gabriella:

Ősz, Te..

Te fodros lelkű, bánatos képű.
Hogy szeretem én azt a busongást, csalót,
képzeltet, mivel mesterien csapod be
a még nyárban fürdő szíveket.
Elmosott, megáztatott, emlékekkel teli arcot.
Megsimogatsz, megsimítom. Meleg
illattal, forró érzésekkel, hűvösen érkezel.
Hozol beszélgetéseket és ölelést,
félresikerült szerelemmel.
Már mind az enyém volt. Felülírod,
mit én három évszak alatt felülírtam.
Szentimentális bolond, egy elkerülhetetlen
rezzenés vagy, sárgás-barnán, vörösen
készülődsz. Nem várunk már sokat rád.
Nyakat barátkoztatsz puha sállal, kabát
gombját pattintod le reszketőn, s vetkőzöl
párát, villámot, édes teraszos illúziót.
Éjjeli muzsikaszó mellett lopod
be magad a nyitott ablakokon,
és csókolsz libabőrt érkezésed jeléül.
Reggel kedves, bágyadt ajándékod a küszöbön,
a piros masnit türelmetlenül bontja már a köd.