Wass Albert:
Amikor mégis egyedül vagy..

Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.
Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki.
Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést.
Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.
Döntened kell.
Ezen nem lehet segíteni.
És egyedül vagy.
Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra.
Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az agyadat. Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást.
Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát egészen egyebet mondok Neked:
Eridj ki az erdőre.
A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess.
Lassan járj, urasan.
Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden.
Erdő, mező, folyó, hegy.
Megteheted, hiszen ember vagy.
Valóban nagy úr odakint. És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között.
Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat.
Simogassad meg a fák törzsét.
Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát.
Hallgasd a madarakat.
Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben, akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.
Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. És döntöttél máris. Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz.
De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. 
Legkevésbé pedig olyankor, amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.

Fortune Brana:
Mesélj..

Mesélj, amíg a Hold kerek
mesélj, amíg a könny pereg
ráncok árkában
szú a fában szendereg
míg odakinn az út porában
botladoznak az emberek

Mesélj, amíg a hó szitál
hajnali köd a szélre vár
csönd üveglapján
összekoccan két pohár
ablakok tükrén pillantásod
két mosoly közt megtalál

Mesélj, amíg a gyertya ég
felhők udvarán összeér
a messzeség
fűzfa ágán csillan a dér
árnyék sötétje elkísér
dombok ezüstjén búcsút int
ősznek a tél

Mesélj, amíg a Hold kerek
hasáb a tűzben sistereg
kémények füstjén
szürke fényű szellemek
suhannak át
s álmaink filmjén
üzennek az istenek

Gyerek voltam, s gyerek vagyok még
most is – az idő meglapul
prédára les, mint éhes tigris
hangtalan, s mozdulatlanul
minden perc, mit az éber elme
zsákjába tesz, élő marad
benned, bennem, s kihez mesédet
elsodorja e pillanat

Mesélj, amíg a Hold ragyog
s körötte apró csillagok
fényes szemekben ott figyel
a szépség, majd útjára kel
fészket rak bennünk – szent madár –
párjára lel, otthont talál
mesélj, én meg csak hallgatok

nekem mesélj, míg itt vagyok...

Elekes Ferenc..

Két lépésnyi melegért..

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

Szilágyi Domokos:

Ragyogj...

Elaludtak a fák
a levelek libegnek
az álmok tudnak várni
az álmok nem sietnek

Tudjál álmokra várni
ahogy ők tudnak várni rád
az éber
csak így nem csalja meg magát

A levelek fölött
álmodó fények úsznak
az álmok fölragyognak
a fények elalusznak

Aludj fényekkel együttragyogj álmokkal együtt .

MADÁCH IMRE:
SÁRGA LOMB...

Gazdag bőségén a nyárnak
A virágot fel se vesszük,
Minden óra új gyönyört ad -
A hervadtat porba vetjük,

Míg az ősz jő hűs szelével,
A virágok mind kihalnak,
S mult idők emlékeűl csak
Sárga lombjaik maradnak.

Összeszedjük akkor őket
Édes bú emlékeképen -
Egy-egy napnak érzeménye
Írva van minden levélen.

Egy-egy lomb minden dalocskám,
Mely a multba éle-nyíla -
Ez kertben, míg az vadonban,
Ez lánytszűt, az sírt virasztva.

S a tavasznak halvány képe
Száll előttem egyszer még el,
Amidőn a dalt mosolygva
Zengem el - könyűs szemekkel.

Wass Albert:
Temetőben...

Éj van. Sötét fenyő-lombok között
Egy bágyadt mécses fénye átszitál.
Száraz koszorú halkan felzörög:
Hozzá-ért a szél, vagy a halál.

Árnyak suhannak, lomhán, nesztelen,
Bagolykiáltások huhogva kelnek,
Sápadtán fénylik a hold az egen,
Küklopsz szeme a temetőre mered.

Halott testvérem, itt a hant alatt,
Ki alszol már ki tudja mennyi éve,
Ó mondd, míg fent a sors-szekér halad,
Ott száll babér a mártírok fejére?

Ó mondd, küzdelem-e az élet?
S a célt, a célt láttad-e már?
Vagy minden porrá, semmivé lett,
S végsemmisülés a halál?

Mondd, mért ködös az élet útja?
Mért csábít, ami messzeség?
Vagy az élet homályba futna,
S csak ámítás ott fent, az ég?

Ó mondd, ott lent mindennek vége?
A halál ősi vér-adó?
Vagy csak fáradtság pihenése,
S csak annyi, mint az este szó?

Csend van. A sír nem válaszol. Süket.
S a holt alussza csendes álmait.
A bús fenyő sötéten megremeg,

Egyik bagoly másiknak válaszol.
Lomha árnyak suhannak nesztelen.
Egy orgona szól messze, valahol...
Talán esküvő... talán rekviem...

Juhász Gyula:

Mortui.. 

Ha a halottak ünnepén

Minden síron kigyúlna egy láng,

A távol csillagokba félve néznék

S riadva mondanák: a föld ég!

Ha a halottak ünnepén

Minden síron egy rózsa nyílnék,

Be megszépülne ez a vén föld

És lenne rózsás temetőkert!

Ha a halottak ünnepén

Föltámadnának a halottak,

Ki merné megmondani nékik,

Hogy mind hiába éltek, haltak?

Elmentél Anyám..

Hajad ezüstjével szökött meg

a novemberi szél.

Utolsó sóhajod sietett utána.

Kicsi szobádba már

beköltözött a Tél.

Jég, zúzmara jár a nyomába. 

Elmentél Anyám 

Tovasuhantál a kenyérért 

sorban állók sóhajával,

beteljesületlen vágyaid

végtelenbe futó vonatával.

Elmentél, Anyám

De lásd, én itt vagyok.

Virágot hoztam néked.

Térdre hullok és remegő kézzel

simogatom meg emléked.

Köszönni jöttem.

Megköszönni a kincset,

amit adtál.

Mert már tudom,

gazdag vagyok.

Gazdagabb a leggazdagabbaknál.

Koporsóbazárt, szótlan ajkad

suttogta el nekem a Titkot:

Szíved egy kincstár.

Ne tékozolj soha, de mindig

másoknak is adjál.

Ha mindig tudsz adni,

van helyed e Világban.

S majdan boldogan fürödsz meg

a csillagok porában.

Wöerös Sándor:
Boleró..


Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, 
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át 
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, 
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, 
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad 
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, 
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, 
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán 
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, 
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk 
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, 
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk

Zelk Zoltán: 
Csak téged..


Úgy mondom néked, mint egy leckét,
mert szeretném, hogy megtanuljad,
ha felelnem kell egyszer érted,
akkor te is, már vélem tudjad,
hogy én csak tégedet szeretlek :
meglestem a szomorúságot,
nem magamért, de temiattad
szövi-fonja körém e hálót.

És szívemet is rajtakaptam,
engem elárult, a te lépted
után fülel a jövendőben,
miattad virraszt. Mondd, megérted ?
Figyelj ide hát, példát mondok:
ha fekszem álmatlan s képzelgek,
félek valami szörnyű kórtól,
nem magamat, téged képzellek . . .

A te tested retteg testemben,
a te jövőd az én jövőmben,
így élek én magam veszítve
s téged kettőzve az időben.
Az időben, az elfogyóban,
mely nem örök, csak az istennek -
tanuld meg hát, hogy tudjad vélem :
én már csak tégedet szeretlek.

Csoóri Sándor:
Ekkora szerelem előtt

Ekkora szerelem előtt
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg,
kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.

Ekkora szerelem elől elbujdosom,
hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggy íz a szádon,-
apránkint fald föl árvaságom!

Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.

 

Radnóti Miklós: Szerelmes vers..

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,

hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!

s nem szeretek már soha mást.

József Attila:

Kész a leltár..

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

újságot verset-mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.