SZERGEJ JESZENYIN: 
BOKRAINK KÖZT...

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Rab Zsuzsa)

Szép napot .. :)

" A hit olyan madár, amely érzi a világosság közeledtét, és már akkor dalra fakad, amikor még sötét a hajnal."

 (Rabindranath Tagore)

"Minden virág elmond valamit a földről, mely őt növekedéshez segítette, s a fényről, mit beleszőtt önmagába. Ugyanígy vallanak tetteink is magunkról."

(Szent-Gály Kata)

"Bolond idő, esős-napos tavasz,
kertben, gomblukban kis, színes virágok,
az Április egy szerelmes kamasz,
teli sóhajtja széllel a világot."

Gyóni Géza:

MAGAMHOZ..

Hányszor, de hányszor elkerülted
Az egyszerű, szerény virágot,
Ha az útszélen - észrevétlen -
Szeretni, - nem pompázni vágyott.

S kergetted vak, rajongó vággyal
A büszke, érhetetlen rózsát -
Míg balga vágyad, szines álmod
Hideg közönnyel szerte szórták...

Csak akkor szólt szivedben ujra
Valami kinzó lelki vád:
Mikor a megvetett virág -
Más keblén boldogan virulva
Szánó mosollyal néze rád...

"A piperés Tavasz - megannyi ringó
Szép lány között, aki akár a bimbó.
Nézd mindjüket, figyeld, ne légy te rest,
S ki legkülönb köztük, csak azt szeresd."
(

William Shakespeare)

Móra Ferenc:

Villásfarku fecskemadár..
Villásfarkú fecskemadár,
jaj de régen várunk!
Kis ibolya, szép hóvirág,
kinyílott már nálunk!

Fátyolszárnyú kis méhecskék
zúgva-döngve szállnak.
Cifra lepkék, kék legyecskék
ide-oda járnak.

Rózsa, rózsa, piros rózsa
nyitogatja kelyhét;
itt a tavasz, lessük, várjuk
a csicsergő fecskét.

Túrmezei Erzsébet:
Igaz mese a napsugárról..

Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt.
Megszánta a dermedt rügyecskéket,
Napkeletre menekült fecskéket.
Szánta a sok hallgató madárkát.
Fájt szívének a fagyos kopárság.

Elgondolta: ,,Megyek és leszállok.
Tudom én azt, hogy telet találok.
De mire a világot bejárom,
Virág virul minden merev ágon...
Virág virul, meleg tavasz támad!
Odahagyom napfényes hazámat."

Leszállott a jégbevont patakra,
Meleg szóval hívta, szólongatta.
De a patak kemény, hideg maradt
S tovább aludt a jégpáncél alatt.
Szép napsugár búsan repült tovább
Keltegetni kankalint, ibolyát.
,,Kis ibolya, dugd ki kék fejecskéd,
illatodat messze eregesd szét,
hirdess vidám tavaszi mosolygást!"
Kis ibolya álmodik még folyvást.

Szép napsugár felröppen a fára,
Téli fának lombtalan ágára,
Simogatja mind rügyecskéket,
De mi haszna, ha egyik se ébred.

Hallgatnak a madarak az ágon.
Alszik minden az egész világon.
Szép napsugár, menj vissza az égbe!
Láthatod, hogy hiába jöttél le.
Ez a föld a halál birodalma.
Nem bírsz vele, oly nagy a hatalma...

,,Ha nem használ egy simogatásom,
használni fog száz simogatásom,
s fakad a rügy, tűnik a tél, széled.
Halál felett mégis győz az élet!
Egy meleg szó ha talán hiába,
Száz meleg szó majd nem lesz hiába,
Kifakasztja fák, mezők virágit.
Lesz még egyszer virágos világ itt!"

Szép napsugár virágtól virágig
Repül egyre, szólongatja váltig.
Némelyik már ébred a szavára.
Tavasz is lesz, tudom, nemsokára.

Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt,
Jézusunk az. Ő mosolyog rátok.
Ti vagytok a szunnyadó virágok.
Bár az első hívogató szóra,
Új életre mind kivirulnátok!
Tárjátok ki szíveteket előtte!
Hadd jelentsen tavaszt a lejötte.

Tóth Árpád:
A tavaszi sugár...

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén,
A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltünt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott...

Juhász Gyula:
Megint tavasz...

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.

Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.

Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Berzsenyi Dániel: 
A tavasz..

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

"Nem lehetett megmozdulni ebben a csendben, ami elment és visszajött, mint a szeretet emléke, mint a simogatás, ami régen elmúlt, s nem múlik el soha."
(Fekete István)

Téli éjeken
fagyos, fáradt lélekkel
tavaszt álmodom

Vajda János :

Húsz év múlva..

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

"A természet olyan, mint egy szimfónia, amelyet csendesen vezényelnek."


(Deepak Chopra)

Fjodor Tyutcsev:

Téli erdő..

Tél-boszorkány bonthatatlan
bűbájában, mint mese,
dér-palástban, néma fagyban
áll a fenyves mozdulatlan
csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve
tűri, szinte álmai
gyönyörétől megigézve,
hogy a hónak már egész be-
fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről
a ferde nap rácikáz,
meg se rezdül - mint ijesztő
üvegtűzvész, gyúl az erdő:
káprázatos fényvarázs!

/Ford.: Szabó Lőrinc/