Túrmezei Erzsébet:
Igaz mese a napsugárról..

Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt.
Megszánta a dermedt rügyecskéket,
Napkeletre menekült fecskéket.
Szánta a sok hallgató madárkát.
Fájt szívének a fagyos kopárság.

Elgondolta: ,,Megyek és leszállok.
Tudom én azt, hogy telet találok.
De mire a világot bejárom,
Virág virul minden merev ágon...
Virág virul, meleg tavasz támad!
Odahagyom napfényes hazámat."

Leszállott a jégbevont patakra,
Meleg szóval hívta, szólongatta.
De a patak kemény, hideg maradt
S tovább aludt a jégpáncél alatt.
Szép napsugár búsan repült tovább
Keltegetni kankalint, ibolyát.
,,Kis ibolya, dugd ki kék fejecskéd,
illatodat messze eregesd szét,
hirdess vidám tavaszi mosolygást!"
Kis ibolya álmodik még folyvást.

Szép napsugár felröppen a fára,
Téli fának lombtalan ágára,
Simogatja mind rügyecskéket,
De mi haszna, ha egyik se ébred.

Hallgatnak a madarak az ágon.
Alszik minden az egész világon.
Szép napsugár, menj vissza az égbe!
Láthatod, hogy hiába jöttél le.
Ez a föld a halál birodalma.
Nem bírsz vele, oly nagy a hatalma...

,,Ha nem használ egy simogatásom,
használni fog száz simogatásom,
s fakad a rügy, tűnik a tél, széled.
Halál felett mégis győz az élet!
Egy meleg szó ha talán hiába,
Száz meleg szó majd nem lesz hiába,
Kifakasztja fák, mezők virágit.
Lesz még egyszer virágos világ itt!"

Szép napsugár virágtól virágig
Repül egyre, szólongatja váltig.
Némelyik már ébred a szavára.
Tavasz is lesz, tudom, nemsokára.

Ismerek egy fényes napsugarat.
Naphazája meleggel volt tele.
Naphazában otthon mégse maradt,
Jézusunk az. Ő mosolyog rátok.
Ti vagytok a szunnyadó virágok.
Bár az első hívogató szóra,
Új életre mind kivirulnátok!
Tárjátok ki szíveteket előtte!
Hadd jelentsen tavaszt a lejötte.