Radnóti Miklós: Szerelmes vers..

Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,

majd hűvösen int s tovaúszik.

És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény

permetegén ragyog által a kék.

Sárgán fut az ösvény,

vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban

már csöppen a csönd a falakról,

engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,

hull a levél, közelít a fagy és

eldől a merev rét,

hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!

s nem szeretek már soha mást.

József Attila:

Kész a leltár..

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

újságot verset-mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Zágorec-Csuka Judit
Szerelmes vers


Egyszer eljön a te pillanatod is,
mosoly lesz arcodon, mosoly lesz
arcomon, simogatom kezed, simogatod
kezem, szél lebbenti majd őszülő hajad.


Egyszer eljön az én pillanatom is,
a beteljesülés pillanata, angyal
leszek arcodon, betakarlak szárnyaimmal,
lebegek, hogy te is lebegjél a Naphoz.


Egyszer eljön a mi pillanatunk is,
esőtől ázunk, fázunk, kékül el ajkunk,
ölelésünktől emelkednek hegyek, háborognak
tengerek, őrlődnek fel sziklák, kövek.


Egyszer majd egymásé leszünk,
ha az árnyak elégnek, meztelen lesz
a tenger, a mi tengerünk, hogy aranyban
ezüstben fürödjünk meg benne, utoljára. 

Zágorec-Csuka Judit: 
Érosz tüze
Hiányzol mint fáknak a júniusi eső,
hiányzol mint hóvirágnak a téli napsütés,
hiányzol gyereknek a játék,
hiányzol mint holdfénynek a nap sugara,
hiányzol mint minden, ami pótolni tudná
hiányod, távozásod, kezed melegét,
szemed fényét, érintésed könnyedségét,
mint mindent, ami te vagy, voltál és leszel
nélkülem.  

Gámentzy Eduárd: 
Hazudni szépet

-Hazudj már valami szépet!
Elhiszem majd az egészet!
Legyen kert, s benne virágok,
Törpe is kell, meg óriások!

És te is legyél ott kérlek!
Ha hívlak hazudni szépet.
-Csak igazat ne!...Az fájna!
Tedd meg!..Csak egyszer, utoljára..  

Gámentzy Eduard:
Emlékszel? 

-Emlékszel?
Függönyök mögé zártuk a napot.
Nem akartuk,
Bántott a fénye.
Másnapos ingeink gyűrődéseit,
Takartuk puha éjsötétbe.
Gyufával gyújtottam holdvilágot,
Sápadtat, szelídet, álmodót.
És bejött akkor a Göncöl-szekér
A szobába, s én csak álltam ott
Mozdulatlan csodálattal.
Mert tudtam, hogyha mozdulok,
Ha eloltom azt a cigarettát,--Kialszanak a csillagok.  

Nadányi Zoltán:
Sokáig várattál magadra...

Sokáig várattál magadra,
pedig hogy vártalak.
Lélekzetfojtva, szívszakadva,
virágos fák alatt.
Vártam, hogy felvirít virágos
ruhád a fák alatt,
virágoktól kábán, virágos
szavakkal vártalak.

Sokáig várattál magadra,
leszálltak a ködök.
kopasz ágak közt fennakadva,
egy szál levél zörög.
Lehervadtak mind a virágok,
virágos szép szavak.
Vigyázok, meg ne láss. Vigyázok,
hogy meg ne lássalak.

Szabó Lőrinc:
Őrizni fogsz..

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.
Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.
Nem látlak - Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.
Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban.

SZABÓ LŐRINC:
Nefelejcs..

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

Komáromi János:
Őszből a télbe..


Őszi zöldek vörösbe, 
Sárgába vegyülnek. 
Levelek az ágakról 
A fák tövébe ülnek 
Párás sötét felhők 
A magasban úsznak, 
Az ég csatornái 
Meg-meg csordulnak 
Szél zörget kopaszodó 
Őszből a télbe

Fa-csontvázakat, 
V betű vonul az égen 
Távozó madár csapat. 
A fények fátyolosak, 
Opálos-mélabúsak, 
A virágos kertek 
Tej-nedves ködbe burkolódznak 
A Napkorong nem izzik, 
Csak fáradtan parázslik. 
Fénye gyakran nehéz, 
Sűrű párákon át látszik. 
Dér csípte meg 
A barna naspolyát, 
Reggelente hó nélkül 
Hófehér a határ. 
A Nyár heve messze, 
Az ősz szendereg. 
Minden a télre vár, 
Pedig már megérkezett. 

Áprily Lajos:
Találkozunk még tündér hónapom ..


Azúr szemed, látom, már messze néz,
sziromhavas lábad indulni kész.
Völgyünk csodája, tündér lányalak,
év gyönyörűje, hogy marasszalak?
Mi tudna késleltetve hatni rád?
Iszalagokkal kötném meg bokád.
A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
útrekesztő bozóttá nőjenek.
Szövetkezném a völgy rigóival,
legyen daluk kötő varázsú dal.
Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
állja el agancsokkal utadat.
Tél - nyűtte testemet vetném eléd,
hogy lefogjam lábad lendületét.
Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
találkozunk még, tündér hónapom?

Szabó Lőrinc: 
Örök változás...

Ne szégyelld! Nap kél, nap száll. Arcodat
építi-bontja perc és gondolat,
ég felhőit a szél. A tavalyi
hóra gondolsz? Eltűnt? Az igazi
bökkenő itt is más: a hova lett
nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb
a beszéded, de csupa mozdulat,
mint a Kezdeté: főnév-ragokat
rügyez s jelzőbe borul az ige:
isten van a nyelvtanban: amibe
kapcsolni tudsz, amire van szavad,
mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt
csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én?
Megközelíthetetlen, mint a fény,
ama Vaké, a titok: rostjaink
szétszárnyalnak, lazuló rácsain
szökik a lélek, nem is egy, de száz.
Mi vagy? Ne szégyelld: örök változás!

Wass Albert:
Első tavaszi vers..

Szél jött.
A Nagyerdőnek súgott valamit,
Péterfián dalolt egy keveset,
aztán végigszaladt a korzón:
alighanem valakit keresett.

Lány ment a korzón.
Szép szőke haja
Könnyebb volt,mint a lepke lenge álma,
Diáklány volt.
Ez volt az első tavaszi délutánja.

Mellette egy legényke ballagott,
poétaféle,nótázó diák,
Szívében dal,
a lány kezében korai virág.

Mi sem kellett több a jókedvű szélnek:
beszáguldott a diákszívekbe,
kiseperte a szürke ködöket,
az ólomlábú gondokat kiverte,
s beszórta őket tavaszi virággal.
-Hohó!-riadtak össze a szívek.
Hohó....a szél nevetve elszaladt...
Két csodálkozó szempár összenézett,
fény gyúlt:
valahol tavasz lett ezalatt.

Rainer Maria Rilke:
Az est az én könyvem...

Az est az én könyvem, Bíborban
pompáz a bársony, fedelén;
színarany pántjait nyugodtan,
hűvöslő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,
míg első lapját olvasom,
második lapját csendbe nézem,
harmadikat már álmodom.

JÓZSEF ATTILA:
 GYÖNGY...

Gyöngy a csillag, úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szőlő, fürtösen,
s mint a vízcsepp, hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy;
a barázdák fölfűzik,
a bús földet díszítik.

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a szíveden.

Göröngy, göröngy, elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.

Radnóti Miklós:
Tétova óda..

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

Friedrich Schiller:
Remény..

Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

S ez nem valami lázas eszme
Bomlott agyvelők éjjelén;
A lélek harsog messze, messze:
Nagyobbért, szebbért élek én! -
S amit a lélek hangja hirdet,
Az nem csalhat meg soha minket!

(Dsida Jenő fordítása)

Szent Márton ünnepnapjához, november 11-hez számos népszokás, néphit kapcsolódik Magyarországon.

A népszokások egyrészt az év végéhez, a mezőgazdasági munkák befejeződéséhez, illetve az advent közeledtéhez kötődnek, másrészt ahhoz a legendához, amely szerint Szent Márton egy libaólban próbált elrejtőzni, amikor püspökké akarták megválasztani, de a ludak elárulták gágogásukkal.
Ime a legenda...:)

A legenda szerint Szent Márton a Római Birodalom Pannónia tartományának Savaria nevű városában (mai Szombathely) látta meg a napvilágot 316-ban vagy 317-ben. A római császár katonájaként szolgáló Márton a franciaországi Amiens városában egy hideg téli estén odaadta meleg köpenyének felét egy nélkülöző koldusnak.
Aznap éjszaka álmában megjelent Jézus a koldus alakjában. Innentől kezdve nem a hadsereget, hanem Istent szolgálta, megkeresztelkedett. Misszionáriusként sok jót cselekedett. Jóságáról még életében legendák keringtek, püspökké akarták szentelni. A monda szerint mikor ennek hírét vette, az érte jövő küldöttek elől nagy alázatosságában a ludak óljába bújt. A szárnyasok azonban gágogásukkal, szárnyuk verdesésével óriási zajt csaptak, így elárulva Márton rejtekhelyét.
Mártont 371-ben püspökké szentelték és haláláig, 398-ig Tours-ban segítette a rászorulókat.

(forrás:internet)

Szakáli Anna: Egyedül Veled..

Sétálni egyedül megyek,
hogy egy kicsit veled legyek.
Neked mutatom a csigát,
parton a fényes kavicsot,
hullámhátán ringatózó
vízimadár csapatot.
Szemeddel látom a fodros,
tarajos hullám habokat,
a homokba ujjlenyomat-
mintát, csíkot rajzolókat,
s olyan jó veled-magamban
megbeszélni dolgainkat.
Amit otthon elmondok,
az egészből a lényeg,
de te is velem voltál,
és megérted, hogy végig
átölelve tartott
szerető lényed.

"A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet. Először még nincs más, csak a veszteség. Minden pillanatban. Élesen, kímélet nélkül szakít szét testet és lelket. Meg kell bolondulni, bele kell pusztulni a fájdalomba. Úgy érezzük nincs tovább. Ekkora hiánnyal, ekkora űrrel nem lehet tovább élni. Aztán az élet mégiscsak megy tovább. Makacsan halad, pereg az idő. Egyszer csak eljön a pillanat –ez csak később, visszatekintve válik világossá- amikor már nem fáj megállás nélkül. Kezdenek lélegzetvételnyi szünetek lenni a kín addig megállíthatatlannak hitt hömpölygésében. Percek, amikor lehet másra is figyelni. Szusszanásnyi kis szigetek. Aztán ezekből egyre több lesz. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy reggelente, álom és ébrenlét határát már nem a jeges felismerés töri át, hogy nincs többé. Aztán, néha már mosolyogni is tudunk, amikor eszünkbe jut: „Hm, emlékszem milyen vicces volt, amikor....!” Az emlékek már nem fájdalmat hoznak, hanem hálát, hogy ő volt. Idővel lesz új öröm, lesz új lendület. Lesznek tervek, és új vágyak is. Lesz béke és elengedés, de a gyász marad, nem csökken. Az élet nő meg körülötte." (Orvos-Tóth Noémi)

Ülsz a padon…

Egy kemény fapadon. Kényelmetlen, izegsz-mozogsz, gyakran kell helyet változtatnod. De másnap megint itt ülsz. És harmadnap is. És még sokszor. Mindig kényelmetlen. De egy napon valami furcsa dolog történik. Leülsz a padra. És nem kemény. Észre sem veszed. Mintha egy nagy, kényelmes fotelben ülnél. Mert most nem egyedül ülsz rajta. Ül melletted valaki, akinek lénye puhává teszi a pad keménységét. Aki szivárványból rajzol mosolyt arcodra, aki viharból varázsol békét lelkedbe, aki a templom csendjét adja át neked ölelésében. Igen. Egy pad is válhat kényelmes fotellé, és egy kényelmes fotel is lehet priccs.

Jó reggelt.. szép napot .. :)