Várnai Zseni: 
Egy örökös viadal...


Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.

Alig tellett tejre, kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tőrt szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.

Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap, ha fú a szél...
csak élni...
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár,ha zöngicsél!