Juhász Gyula: Emlék Egy arc fölbukkan néha a homályból, Hová eldugta őt a feledés, Egy régi társnak arca, aki bátor Tekintetével a lelkedbe néz. Elhunyt napok és elfakult vidékek Feléd ragyognak ismét hirtelen, Fölzendül elnémult szavak zenéje És lelkeden, lehangolt hangszeren Ábrándjaid eljátssza újra multad, Csak bánatod tesz rájuk hangfogót... A feledés homályából kibukkan Egy régi arc és feléd mosolyog.