Dsida Jenő:

Kicsi rózsa...

Ha nagyon egyedül vagy, kicsi rózsa,

s végtelen éjjel ködharmata hull,

én mellédsimulok hangtalanul.

Ha árvaságod szívet-facsaró,

csak szólnod kell és támaszod leszek,

élő, egyszerű rózsafakaró.

Ha síró, szellemjáró éjfelen

végigszáguld a szél zúgva, seperve,

eldughatod az arcod kebelemre.

Ha babonázva arcodba mered

a sápadt, kaján, torzult holdvilág-arc,

elfödöm gyöngéden a szemedet.

Ha fáj, ha üldöz valami titok,

belefújok egy kicsi ezüst sípba:

gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,

imádkozva, míg eljön a sötét

és álmodjuk az egymás közelét.

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,

egy frissharmatú, boldog éjszakán,

ketten, szótlanul felnövünk az égig.

Gárdonyi Géza:

Mikor itt vagy..

Mikor itt vagy a szobában

mintha teles-tele volna

rózsával és liliommal,

s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából

olyan üres lesz egyszerre,

olyan üres, olyan néma,

mintha én se volnék benne.

Kassák Lajos:

Üzenj..

Beszélgessünk, beszélgessünk

Te meg Én

Beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha

legömbölyített szavakkal.

ahogyan a szerelmesektől tanultuk

alig hallhatóan

ahogy a tölgyfa levelei beszélnek egymással.

Mondj nekem valami szépet

hogy és is mondhassak Neked valami szépet.

A szemeimhez beszélj

a homlokomhoz

egyenesen a szívemhez

Te Nekem

és Én Neked.

Az álom partjairól üzenj

egy újszülött nevetésével

tenger hullámaival

játékos delfinekkel

harangszóval

egy sassal

amint az ég kékjében lebeg.

Koltay Gergely:

A csend partján

A csend partján ha lépdelsz,
Lesz veled egy mégis,
Lesz veled egy mégsem,
Gondolkozz miért nem.

Mert nem kezdődött, s nem lett vége,
Csak egy reggel volt mely nem ébredt a fényre,
A csend partján ha lépdelsz,
Mond el, miért nem?

Napokra emlékszel, mit odaadtál másnak,
De nem kaptál semmit, értéktelen a látszat,
Lesz még olyan csend mely harangszóval ébreszt,
Bátortalan válaszokat ágyúszóval öl meg!

S megérted, mit megérteni fáj,
Kopogtat az élet, de beengedni fáj,
A csend partján ha lépdelsz, lesz veled egy szó,
Egyszer legyen majd jó

Nekünk így rendelték messze...
Ahol egy csillag egy csillagnak van teremtve...

Jó veled aludni és ébredni is jó,
Mégis fáj, ha elér ez a szó,
Nem tudom, hogy éljek, hogy éljek tovább?
De átölellek a himnusz után.

Nekünk így rendelték messze...
Ahogy egy csillag egy csillagnak van teremtve...

Nem könnyű szeretni, ki döntött maga ellen,
Ki bűhődni akar, látszatszerelemmel,
Eljött valaki, a csend partjára,
Üvölteni végre: a mindenért cserébe!

Mikor az első bomba lehullt,
Hozzámbújtál éppen,
Ha a csend partjára tévedsz,
Mondd el, miért nem?

Szép napot kedves látogatóim:)

Hát láss olyannak, amilyen valóban vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed csak a részt látta bennem, és a jóban, mely részem, ismerni vélt engemet. Álmoddal mértél; én az álmodónak mit mondhatok? Ne légy a börtönöm! Csalódtál, de ne tarts engemet csalónak, amiért álmaidhoz nincs közöm.
	Szabédi László

A barátság nem azért van, hogy valamit kapjunk,

hanem hogy lehetőségünk legyen adni.

Roux, Joseph

Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.
/Márai Sándor/

Szívbeli nagyságra vall és derekas türelemre, ha sohasem sietsz és háborogsz. Légy előbb önmagad ura, aztán másoknak is ura leszel. Az alkalom központjába az idő hosszú ösvényén át visz az út. Bölcs önmegtartóztatás fűszerezi a sikert és érleli meg a titkos elhatározást. Az idő többre képes Herkules ércbuzogányánál. Isten sem bottal ver, hanem idővel. Nagy mondás: Az idő és én, együttes erővel. Maga Fortuna is busásan jutalmazza a várakozást.
/Baltasar Gracián/

Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart. Azután elhervad - efemer jelenség. Ha az ember az élet és a kultúrák véghetetlen kialakulására és elmúlására gondol, az abszolút semmiség gondolata tölti el; én azonban sohasem szűntem meg azt érezni, hogy az örök változás alatt él és megmarad valami. Amit látunk: a virág, az pedig mulandó. A rizóma megmarad.
/Carl Gustav Jung/

Szép napot kedves látogatóim...

Kaffka Margit..
Egy madár..

Fehér a föld, fehér az ég,
S a hófúvásos táj felett
Kereng, leszáll, meg felrepül
Setét, zajos madársereg.

Szeret, gyűlöl, eszik, iszik,
Csácsog, pöröl, él mindegyik...
Ki érti meg a csókaszót
S a varjú-szívek titkait?

Csak egy fekete bús madár
Ül egymagába a fatőn, --
Gúnyaszt és nézi társait
Közömbösen, kételkedőn.

S a furcsa kérdés úgy gyötör
A többi száz talány között:
-- Elvonult bölcs-é az- az egy
Vagy boldogtalan száműzött?!

Kaffka Margit:

Este..

Sürgette a férfi: "Ugy-e jösz te velem?
A nagy csodaváros kapuja kitárva,
Ketten suhanunk át utcán, tereken...
Majd ránkborul, tudod, az este bűbája,
Majd hull az eső, halk, üde, tavaszi, lágy,
És ingerel, szédít, pihenni se hágy,
Száz törtszínű fény libeg a vizes úton,
Suttogva, zsibongva jő nagy sokaság,
Az illatos ködben ezer kusza vágy,
Az alkotás üdve is megszáll, óh, tudom,
Csak te velem jöjj!"

Felelt az asszony: "Én megyek, igen!
Szükséged van rám, és szeretlek, érted?
Egy kis szobánk lesz az emeleten...
Majd gyorsfőzőn csinálom az ebédet.
Aztán meséket mondok halkan, lágyan,
Ha kályhatűz lobog az esthomályban.
Égő fejedre úgy símul kezem;
Az én ujjamba' gyógyító bűbáj van,
Halk zsibbadás beszédem dallamában...
Te majd a terveidről fogsz nekem
Suttogni csendesen."

Kaffka Margit:
Szerettelek..


Szerettelek téged
Hajnalhasadáskor, -
Harmatos hajnalon,
Rózsapiruláskor,
El is feledtelek
Első kakasszóra,
Mindennap feledlek, -
Máig is temetlek
Azóta, azóta
Meggyászoltalak én,
Pillangós ruhába
Sirattalak minden
Hangos kacagásba, -
Pénteken pirosba,
Szombaton fehérbe, -
Ma is gyászollak tán,
Virágvasárnapján,
Rózsapiruláskor,
Talpig feketébe.

Kaffka Margit:
Szerelmes dal..


Oly áldott a te két kezed,
Hogyha belőle szőhetne a len,
Nem volna egy virág se szebb
A réteken.

Oly gyöngéd kis lábad nyoma,
Mint lepkeszárnyon lehelet.
Nesztelen úgy suhansz tova,
Mint égen a karcsú felleg.

Hangod oly édes, tiszta, mint
A fülemile-dal a csalitban.
- Mint nyírfa, ha tavaszi szélben ing,
Úgy suttogsz halkan.

Szépek az ifjú barackfák,
Virágos virágaik dísze,
De sugárzóbb a te pompád:
Bár hajad éjfekete.

Te vagy a virágok virága,
Madárdal, tavasz és felleg.
Csak messziről áhítlak vágyva,
Tudom, sohse ölellek.

Mégis, - ha nézlek,
Nem bánok madárt, lepkéket.
Hogyha meglátlak,
Felejtem a tavaszt, a fákat,
A virágot, földet, eget:
És nem irigylem
A boldog isteneket.

Szép napot:)

Hamvas Béla :
szerelem

A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.

Hamvas Béla:

Barátság

Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.

A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak onnan a Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindíg csak kettő. Egyel több, mint amikor az ember egyedül van, egyel kevesebb, mint amikor az ember közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye. A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság.
A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi, és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam . Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom, és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. (...) A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten idillbe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre, az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben mint a szerelem. Azt mondják a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk hanem éljük.

Ami az ember szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit kigúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan.

A szeretet nem érzelem, nem kivételes állapot, nem szentség, nem magasrendűség: a szeretet a létezés eredeti normális állapota.