Gámentzy Eduárd:

Borostyán..


A borostyán levelei,
Csak kúsznak fel az ég felé.
- Honnan e rettentő erő?
Senki nincs ki értené!
Milyen konok és lázadó,
Eltökélt keserű akarat
Vezérli, húzza felfelé,
Belepni minden házfalat!
Rejtekén új élet fogan,
S ő óvja, védi, elfedi...
Hangyák, éjjeli bogarak
Dalolnak hálával neki.
És én is velük dúdolok,
S a kő, a fa, a vakolat,
Hallgatják milyen jó nekünk,
- Élni a borostyán alatt...

mosollyal teli napot kívánok :)

Szilágyi Domokos:

Őszirózsák

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
szőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.

Gyulai Pál
Őszi délután
Oh mi kedves őszi napfény!
Jőj a kertbe, jőj velem
Kies ősszel, délutánként
A sétát úgy kedvelem.

Halld a hulló lomb sohajját,
Bús és mégis oly szelíd,
Nézd a napfény ragyogását,
Bágyadt, mégis melegít.

Halványul a kert viránya,
Mégis benne mennyi zöld;
Nyílik még egy-két virága,
S mily mosolygó arcot ölt.

Nem halljuk már a pacsirtát,
Mégis cseng-bong még a lég;
Meglebbenti a köd fátylát,
Mégis tiszta kék az ég.

Látszik, hallik az enyészet,
Mégis itt-ott mennyi báj!
Álmodozik a természet,
S elálmodja, ami fáj.

Ülj le, kedves, itt az aljban,
Hadd mélázzunk egy kicsit,
Ahol vígan szedtük hajdan
A tavasz virágait.

Elhanyatlik ifjúságunk,
Itt van őszünk nem soká,
Bár nem érzi boldogságunk,
Szívünk nem gondol reá.

Oh de eljő észrevétlen,
Loppal lépve, csendesen;
Már fehérlik egy-egy fürtem,
Tied is fog, kedvesem!

De ne búsulj: akkor is lesz
A virányon enyhe zöld,
Meg-megcsendül egy édes nesz,
Fel-felvidul ég s a föld.

Nyílik akkor is virágunk,
S a hervadó levelen
Ott ragyog meleg sugárunk,
Örök fényed, szerelem!

Nagyon szép napot kívánok minden látogatómnak:)

Wass Albert:
Alkonyati rózsák..


Mikor az élet mámoros királya
kékes palástot öltve elhaladt,
rejtelmes, égő kelyheit kitárja
a rózsaszínű őszi alkonyat.
Ó délibábos alkonyati rózsák...
Ó őszbe szálló, szép álom-hajó...
szökött napunkat újra visszahozzák,
csak hinni kell, csak hinni, hogy való...
Mikor a fátylas őszi hervadásra
reá-lehel az alkonyat varázsa,
a múlt nyaránál fényesebb a fény...
Az elmúlást ki soha sem csodálta,
akinek nincs egy délibábos álma:

Wass Albert:
Tóparton..


Titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszádon úszott át a hold...
S a nyári éjnek mystikus fátylában
remegve játszott száz piciny kobold.

Oly szép volt, mintha tündérkertben járnék,
egy tündér-ország rezgő fátyola...
Egy kongó hang úgy reszketett a vízen,
mint vártemplomban búgó orgona...

Egy vén daru vonult a tó felett,
ő zengte el búsan panasz-dalát,
s a csillaghulló nyári éjjelen
fáradt szívem itt megnyugvást talált...

A daru elment... s egy pillanat alatt
zokogni kezdett sok piciny kobold...
A titkolódzó, égszínkék habokban
ezüst naszád úszott át: a hold.

Wass Albert:

A régi képek..

Ha néha, néha nyári éjszakán

Eszembe villan egy-egy régi álom,

A holdsugarán, csillagfényen át

A régi képek halvány fényét látom ...

Mikor a sötét fenyves erdők mélyén

Nekem zenélt a zúgó vadpatak,

A csendes, néma, rózsás esti fényben

Kék hegyek közt nyugodott a nap ...

Mikor a párás, zöldvizű mocsárban

Nagy hápogással keltek föl a récék,

Halkan zizegő nádas sűrűjében

Órákig lestem egy réti sas fészkét ...

Mikor a hűvös nyári hajnalon

A vágott szélén jártam lopva, csendben,

Őzbaknak néztem minden barna foltot,

Lombok közt suttogó szellőt kerestem ...

Mikor a sziklák égbe nyúló ormán

Előttem játszott egy zergegidó,

Körülöttem volt a kék havas,

Hol szűz-fehéren csillogott a hó ...

Aztán még sok-sok minden elvonul,

Zöld tölgyfaerdő, mindenféle vad ...

De egyszer minden, minden elrepül,

Csak holdsugár és csillagfény marad ...

Vidám napot mindenkinek:)

Pablo Neruda :
Az én szívemnek...

Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.

Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.

Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.

Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

(Somlyó György fordítása)

Szabó Lőrinc:
Tóparton..

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
éppoly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

Szilágyi Domokos:
Most...
Most, amikor éjfélekig
kell dolgozom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat;
hisz ezerévnyi pihenést ad
Mosolyod, kezed és szavad.

Régen nem jártam itt, de mentségemre szolgál, hogy nagyon elfoglalt vagyok.
A kert a lakás szépítgetése, és nem beszélve az örömteli családi eseményről, ami sok készülődést igényelt.
A párom 50. születésnapját ünnepeltük..
Együtt volt a család.. megtelt a ház nevetéssel.
A gyerekeim vidámságát és örömét semmi nem pótolja.
A párom meghatódottságáról meg ne is beszéljünk.
Nagyon jó érzés volt látni szemében azt a csillogást, azt a kicsit huncutkás mosolyt, ami mindig ott bujkál mióta megismertem.. de ilyenkor amikor a család együtt van ez még jobban látszik..
Csodaszép nap volt..

vidám reggelt és szép napot kívánok kedves látogatóimnak:)

Herman Hesse:
Éjszakai út..


Leszáll az éj, az út kihalt,

oldalt, álmos hullámveréssel,

a vízár lomha sodra tart

szembe a hangtalan sötéttel.

Mély medrében oly zsémbesen,

oly bosszúsan zúg s háborog,

mintha nyugodna szívesen,

s én ugyanoly fáradt vagyok.

Megyünk, bánatos utazók,

éjjel, idegen tájakon,

kitartón s nem hallatva szót,

/Ford.: Kálnoky László/

Rainer Maria Rilke:
Emlékszel még...


Emlékszel még az almára, mit adtam,

aranyhajad puhán simítva meg?

Tudod, mikor még oly sokat kacagtam,

s te kislány voltál még, gyerek.

Majd komor lettem. Szívem szinte perzselt,

új vággyal, régi bánattal teli...

Akkor volt, hogy a guvernánt a Werthert

kezedből tiltón vette ki.

És tavasz jött. A szám arcodra tévedt,

szemed kinyílt rám boldog-lelkesen.

Vasárnap volt. Harang szólt messze. Fények

villantak át a fenyvesen.

/Ford.: Fodor András/

Rainer Maria Rilke:
Kápráztató út..


Kápráztató út, fényvert messzeség,

Nap súlya csüng a szőllőskerteken.

És álomként egy kapu lép eléd

a láthatatlan falból szélesen.

Elégtek benne rég a kapufák,

de tartják még a herceg-koronát,

a pajzsot, hol a csúcsív összeér.

Ha belépsz rajta, vendég vagy. Kinél?

Borzongva nézel a vad mezőkön át.

/Ford.: Fodor András/

Rainer Maria Rilke:
Időnként..


Időnként késő éjszakán,

mint gyermek, ébred tétován,

jön a fasoron át a szél,

halk-csendesen falunkba tér.

A tópartig kuszik, matat,

fülelve szimatol.

Állnak a házak sápatag,

hallgat a tölgyfasor.

/Ford.: Fodor András/

Rainer Maria Rilke:
Álmaink..


Álmaink didergő márványszobrok,

berakjuk őket templomainkba:

vágyunk, mely testünket életre szítja,

ragyogtat köréjük koszorut, csokrot.

Szavaink mellszobrok hideg aranyból,

napjaink utján hordozzuk őket:

az élő istenek másutt nőnek,

magasba szökvén árnylepte partról.

Az ember mindig tétova, bágyadt,

fáraszt a tett, a pihenés,

de lelket kaptunk, sugárzó árnyat,

mely örök mozdulatokra kész.

/Ford.: Fodor András/

Szép napot ... :)