Szergej Jeszenyin:

Aranyos levelek kavarognak..

 

 

Aranyos levelek kavarognak
rózsásvizü őszi tavon.
Mint űrbeli lepkerajoknak
libegése a csillagokon.

Rokonom s szeretőm ez az este,
meg a völgy, melyen ősz rohan át.
A kamasz szél titkokat esdve
emelinti a nyír-rokolyát.

Oly hűvös a völgy, meg a lelkem!
Puhafürtü juhnyáj a homály.
Túl, túl a halószavú kerten
csengő nevető dala száll.

Ilyen őszi borús üzenettel
nem volt tele még a szivem.
Jó volna a fűzlevelekkel
elringani néma vizen,

holdként csavarogni a réten,
hol széna a jószagu ágy...
Örömöm keresem ködös égen.
Szerelem, hol a vágy, hol a vágy?

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

 Wass Albert:

Hangulatok..

 

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az õszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

Higgyétek el: csak hangulat az élet.

Higgyétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.

S higgyétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.

Vidám napot kívánok ezen az esős napon :)

Várok Rád türelmesen...

 

 

 

Mint könnycsepp, gyűlik a harmat

szilvafák sárguló levelén -

pókhálót hord a fuvallat

október reszkető reggelén.

Mennyit jártunk e fák alatt,

míg águk virágba öltözött,

kezem a kezedben maradt,

és közben a tavasz megszökött.

Engedj közelebb magadhoz,

válladra hajtanám homlokom,

s míg a szél dalát hallgatod,

én titkon fürkészem mosolyod.

Államat ismét felszegem,

nézd, lelkemben új tavasz fakad -

és várok rád türelmesen

a sárguló szilvafák alatt.

(fotó: képguru)

 Mentovics Éva:
 Az ősz vándorútja


Árnyas erdők ösvényein
látták jönni már az őszt.
Lomb hajlongott, levél rezdült
fenn, a tölgyek ága közt.

Szeptemberi napsütésben
vándorolt, míg este lett,
aranyszínt szórt völgyre, dombra,
halat, vadat meglesett.

Leszüretelt, krumplit szedett,
diót vert a határba’,
hol az almát, körtét, szilvát
teljes díszben találta.

Októberben kosárba tett
sok -sok ízes gyümölcsöt,
s izgatottan leste-várta,
sárguljon a sütőtök.

Tölgyek díszes üstökeit
rázogatta, borzolta,
somot, bicskét, kökényt
érlelt rét ölén, a bokrokba’.

Novemberben avarpléddel
erdőt, mezőt úgy takart,
hogy a dermedt, fagyos tájon
biztonságban tudja majd

mindazt, kinek apró testén
nem nőtt vaskos, nagy bunda,
elbújna a cudar téltől,
s tavaszig csak aludna.

Mikor a tél hó-csipkéjét
borította a tájra,
tarka gúnyás őszünknek csak
rőt subáját találta."

Szép napot kívánok kedves Látogatóimnak :)

Áprily Lajos:

Októberi séta..

Ez itt a hervadás tündér-világa.

Akartál látni szép halált velem?

A Bükkös-erdő bús elégiája

szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,

közöttük láthatatlan kéz kaszál.

Az ágakról a fölrebbent rigóraj

tengődni még a holt irtásba száll. 

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,

holnap szél indul, döntő támadás,

holnaputánra minden elfelejti,

milyen volt itt a végső lázadás. 

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,

tönkök merednek dúltan szerteszét,

s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,

vérpadra hajtja szőke, szép fejét. 

A partot fűzek testőrsége óvja,

a tollforgójuk ritkítottan ing.

Halkan himbál a horgom úsztatója,

nagyot csobbant a játékos balint. 

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,

s a víz egy percre hullámos határ:

innen mosolygó partja tükröződik,

itt egy utolsót lobban még a nyár. 

De túl, gyepén a ritkuló bereknek

ijedt lombok rebbennek szerteszét,

a szél felettük pókszálat lebegtet,

ezüst pókszálat és ezüst zenét. 

Az ősz hárfás tündére jár a réten,

az ő húrjáról szól a halk zene.

Most át fog jönni: árnyékát sötéten

pallónak átveti a jegenye.

Tóth Árpád:

Őszi alkonyat...

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerű és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölő
Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen
Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

BERZSENYI DÁNIEL :

 KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
     Közt nem lengedez a Zephyr.

Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
     S tükrét durva csalét fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.
Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!
Sem béhunyt szememet fel nem igézheti
     Lollim barna szemöldöke!

 

 

 

FJODOR TYUTCSEV :

 A SZÉP  ŐSZI ESTÉBEN

 

 

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szép napot kívánok kedves Látogatóimnak :)