Petőfi Sándor:

A téli este

Hova lett a tarka szivárvány az égről?

Hova lett a tarka virág a mezőkről?

Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,

S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?

Odavan mind! csak az emlékezet által

Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.

Egyebet nem látni hónál és fellegnél:

Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld mind egy vén koldus, valóban,

Vállain fejér, de foltos takaró van,

jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,

Sok helyen kilátszik mezítelen teste,

Úgy áll a hidegben, didereg...az ínség

Vastagon van bágyadt ajkára festve.

Mit csinálna kint az ember ilyen tájban?

Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,

Adván néki meleg hajlékot s családot.

Milyen boldogság most a jó meleg szoba,

S meleg szobában a barátságos család!

Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,

Ha van honnan rakni a kandallóra fát,

S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe

Röpül tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!

El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.

A családfő ott fenn ül a nagy asztalnál

Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,

Szájokba a pipa, elöttök palack áll

Megtelve a pince legrégibb borával:

A palack fenekét nem lelik, akárhogy

Iparkodnak...újra megtelik, ha már fogy.

Kínálgatja őket a jó háziasszony,

Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,

Hej mert ő nagyon jól tudja, mit miképp kell,

A kötelességét ő jól megtanulta,

Nem bánik könnyen a ház becsületével,

Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.

Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:

"Tessék szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,

S ha kiég pipájok, újra rátöltenek,

És mint a pipafüst csavarog a légben,

Akkép csavarognak szanaszét elméik,

És ami már régen elmúlt, nagyon régen,

Összeszedegetik, sorra elregélik.

Akitől nincs messze az élet határa,

Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lányka,

Fiatal pár, nem is a múlt időt hányja.

Mit is törődnének a múlttal? az élet

Elöttök vagyon még, nem a hátok megett:

Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,

Merengve nézik a rózsafelhős eget.

Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,

Tudja a jó isten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körül

Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva ül,

Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek

Kártyából tornyokat csinál...épít, rombol...

Űzi pillangóit a boldog jelennek,

Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. -

Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:

Itt van egy szobában múlt, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a

Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.

Csikorog a kút gém ott kinn az udvaron,

Lovat itatj' a kocsis éjszakára.

Húzzák a cigányok valami víg toron,

Távolról hangzik a bőgő mormogása.

S e különféle zaj ott benn a szobába'

Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az utca,

Nagy vastag sötétség egészen behúzta.

Járó-kelő ember nem is igen akad,

Egy-egy látogató megy csak hazafelé,

Lámpája megvillan az ablakok alatt,

S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,

Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig

Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?