"A szél úgy jár az erdőn, mint a végrehajtó, és a fák sziszegve hajladoznak, mint az adósok.

 – Fizetni, urak, fizetni!

 Visszaadni mindent kamatos kamatokkal, amit az öreg bankár, a Föld adott. 

Nézzétek a Nyárfát! Az a jó adós! Utolsó sárga levélbankóját is visszaadta már, és most úgy áll a berekszélen, mint a becsületes adós: levetkőzve és elhagyottan.

 A Bükk is tisztességes fajta, a Nyír is, de még a Gyertyán is, aki pedig komisz, tolakodó népség. Először csak egyenként hullatták levélpénzüket az örök nagy perselybe, de aztán látták, hogy úgyis hiába. 

Megrázták magukat, lerótták az adósságot, és most békén vannak.

 Ha jön a végrehajtó, csak átsuhan az ágak között, nem tud belekapaszkodni semmibe.

 Bezzeg a Tölgy meg a Cser! Nem, ők nem fizetnek. Itt-ott egy kis kamatot, de aztán táguljon az a végrehajtó, mert nem állnak jót magukért. 

Néha ölre mennek a széllel, mely perlekedve tépi a zizegő cserleveleket, de bevasalni alig tud valamit.

 – Nem fizetünk! – kiáltják a cserfák. – Majd tavasszal! – És a szél is megunja a meddő verekedést.

 Alkonyattal elpihen ő is a völgyek ölén, de előbb még beszámol gazdájának: 

– A Nyár, Nyír, Bükk és többiek megfizettek, uram. Csak a Cser... különösen a fiatalja... Ne adj nekik máskor! 

Nem fizetnek. Verekedni kell minden krajcárért... Ne adj nekik többet, uram.

 A Föld álmosan mozgolódik.

 – Ne bántsd őket. Majd tavasszal megfizetnek. Alapjában jóravaló népek... Nem aludnánk? 

És az őszi estében mélyet ásít a Föld, és elalszik az erdő. 

Alszik a szél, alusznak a fák, csak apró kis cserbokrok zizegnek néha, mert álmukat zavarja a rossz lelkiismeret."

/ Fekete István /